Sheila HOCKEN

EMMA MEG ÉN

Sheila Hocken fogyatékos látású családban született, és húszéves korára már csak a világosságot és a sötétséget tudta megkülönböztetni. Akármilyen keserves is volt, bele kellett törődnie, hogy vak - s itt lépett be az életébe Emma, a vakvezető kutya. A közös tanfolyam elvégzése után Emma segítségével új életet kezdhetett, elköltözött szüleitől, a maga lábára állt, telefonközpontosként dolgozott, s valami egészen különleges kapcsolatot alakított ki kutyájával. Aztán belépett életébe a szerelem, megértő férje mindenben támogatta, s végül megtörtént a csodának számító nagy változás: egy neves szemorvos megoperálta, és a bizonytalan kimenetelű műtét pompásan sikerült visszanyerte - pontosabban, hiszen soha nem látott igazán jól - elnyerte a látását. A történet csak ilyen kurta tömörítésben hangzik kissé szentimentálisnak, valójában szinte szenvtelen, éppen tárgyilagosságával és humorával megdöbbentő beszámoló a vakok helyzetéről, problémáiról, érzésvilágáról, amelyről a nagy többség, a látó emberek oly keveset tudnak, s éppen ezért csupa jó szándékból, lépten-nyomon megsértik a vakok emberi méltóságát. Sheila vakon is biztosan mozgott a maga világában, a külvilágban Emma igazította el, s munkáját éppúgy képes volt ellátni, mint magáról gondoskodni, mégis sokszor találkozott otrombasággal, sőt hátrányos megkülönböztetéssel. Talán éppen ezért vállalkozott annyi felvilágosító előadásra (még vak korában), hogy erkölcsileg és anyagilag segíthessen sorstársain, s látását visszanyerve könyvével is az ő ügyüket szolgálja. Lenyűgöző és szívszorító, ahogy felnőtt emberként ismerkedik a világ látványával.
A kitűnően megírt könyv unikum voltáért is erős, lelkes propagandát érdemel, mert mindenkinek élményt fog jelenteni, aki vállalkozik az elolvasására.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez