KOSZTOLÁNYI Dezső

A ROSSZ ORVOS

Kosztolányi első regénye egy házasság drámája, de a mű túlnő a téma közvetlen lehetőségein, sőt igazán fontosnak azt érezzük benne, ami az apró tragédia hátországát, magát a világot festi meg. Vilma és István amolyan kispolgári életet kezdenek, templomi esküvővel, zongorás, tapétás, cselédes lakással, elhervadó lendülettel, hamar kiábránduló bízással. A napok szürkévé, az esték unalmassá, hosszadalmasakká, északiasan réveteggé válnak, mindent megül az enerváltság és életképtelenség porvilága. Ki más lenne ennek a megavasodott mámornak boldogságcsinálója, mint Gyula, a régi megyebálok híres előtáncosa? Vilma operettes harmónia-igénye, úgy tűnik, ezzel a bonvivánöleléssel végre beérkezik valamilyen igazi rózsaszín-idillbe, és István nem is próbál ellenszegülni, maga már régen külön utakon jár. Egyetlen akadály marad csak, gyermekük, akinek a sorsát nem lehet olyan könnyen megfelezni, mint az együtt eltöltött évek terhét. Tépelődővé, kínlódóvá válik a tervezgetés, a kötelességízű szülői szeretet perlekedik a szabadulásvággyal, és késik a megoldás. A regény minden sorában, félszavában felizzik a türelmetlenség indulata, magában bolygó feszültsége, mely nem találja útját a levezetődésnek. Az elégületlenség, a viaskodó egyhelyben topogás felőrli az idegeket, megrendíti az ítélkezést, elzsibbasztja az éberséget, száműzi az önfegyelmet. Amikor a fiúk megbetegszik, ez a lebegő lélekállapot, ez az annyiban nem tudatos szétszórtság, amennyiben tudatos állandósítója egy belső érdek, a tragédia forrása lesz.
És egyszercsak fölébred a lelkiismeret, belép életükbe a szorongás, a múlt lidérces emléke, lázálmos megidéződése. Vilma és István örökre magukban hordozzák a vádat, nem menti meg őket semmi és senki, mert csak önmaguk előtt bűnösök. A regény sokat emlegetett freudista indíttatása nem a másoló lélekábrázolásban, a kísérőszövegszerű elemző interpretációban bontakozik ki, hanem a folyamat írói ábrázolásában, melyben egymásba kapcsolódnak, egymást okolják az elemek, a sorjázó mozzanatok. Németh Lászlónak igaza volt, amikor megbírálta a kisregényt, mert a lélekábrázolása valóban nem tökéletes, de nagy érdeme, hogy nem esik bele a másoló lélekfestés hibájába, nem alacsonyítja a cselekményt puszta kísérőszöveggé, szemléltető szituációsorrá.
Kísérlet ez a mű, első próbálkozás, melyben mégis megtalálható a későbbi remekművek világának számos eleme. Kosztolányi úgyszólván csak az apróságokra figyel, minden mondatot, szituációtöredéket olyan pontosan, sokoldalúan kidolgoz, megmintáz, hogy bármelyikből vers is születhetne; regénye így számtalan mikroműalkotás foglalata egyszersmind. Már ebből az első munkából kiderül, hogy vérbeli regényíró forgatja, rendezgeti ezeket a miniaturákat, mert nem szabdalják szakaszossá a művet, hanem az egész részeként is tökéletesek tudnak lenni, anélkül, hogy elveszítenék azt a fényüket, ami kiszakítottságukban is teljessé sugározza őket.
Vilma és István ösztönösen engedelmeskedik a belső követelésnek, mely az eseményeket a szakadék felé tereli; a tudatalatti, a látens érdek mindent irányít a háttérből. A házaspár önmaga áldozata lesz, a lelkiismeret évek múltán ébredő figyelmeztetése megtalálja az események titkos rugóit, a véletlenben tükrözi a szükségszerűt, az önkéntelenben megmutatja a szándékosat. A regénynek inkább az a hibája, hogy egymáshoz ötvöződő elemek olykor híján vannak az összevonó és világító vonzásnak, amit a lélektani szükségszerűségeknek kellene bennük megteremtenie.
Nem érezzük azt, hogy ami megtörtént ebben a regényben, az csak így történhetett, bár azt sem vonhatjuk kétségbe, hogy így is történhetett: valamikor, valakivel. Ez a megszorítás kicsit megcsonkítja a mű hatóképességét, a későbbi sikerek megengedik, hogy ironikusan fogalmazzunk: több benne a kuriózum, mint a megrendítő valóság.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez