PEER Krisztián

SZŐRANYA

"Nézem a betont, egyre bonyolultabb" - írja egyik verse (Beton) zárlatában a költő, saját költői attitűdjének egyik lényegi vonását fogalmazva meg. Peer Krisztián csaknem minden verse valamely látványból indul ki, annak megfejtésére törekszik: miben is áll, mi is ez a látvány? Ám - ahelyett, hogy mint megannyi társánál, a látvány az intenzív költői szemlélettől "kiadná titkait" -, egyre bonyolultabbá, nemegyszer labirintikussá válik. Ez a rejtélyes, labirintikus látás- és értelmezésmód persze visszahat a látványok szemlélőjének, a költőnek az önportréjára is: a versekből nem egy passzívan tűnődő, a Föld és a világ csodáit elragadottan szemlélő figura szól hozzánk, hanem egy nagyon is aktív, a szemléletbe magát teljes intenzitással belevető költői én, aki legalább annyira teremti is, mint amennyire szemléli saját kettős világát (Láz; Eső; Sárgaföld; Évszázadok pora; Így volt; A régi élet; A nemi érés folyamata; A másik stb.). A költőnek ez a jellegzetessége számtalan variációban valósul meg. Vannak versei Peer Krisztiánnak, amelyek akár klasszikus önvallomásnak, visszaemlékezésnek, önértelmezésnek is tűnhetnek fel, és vannak olyanok, amelyek csaknem közvetlenül metafizikaiak, létértelmezők, időszembesítők. Mindegyiknek sajátos bájt ad a költő fiatalsága - persze nem a szó biológiai értelmében vett, vagy szakmai tapasztalatlanságból származó fiatalságról van szó; a látásmód, a szemléleti frissességéről, elfogulatlanságáról inkább. Arról, hogy valamiképp mindenre rá tud még csodálkozni a költő, és arról, hogy mennyi mindent észrevesz tárgyakon és tájakon, alakokon és szituációkon, amit szinte mindenki más elvétene. Színvonalas kötet.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez