PEER Krisztián
SZŐRANYA
"Nézem a betont, egyre bonyolultabb" - írja egyik verse (Beton)
zárlatában a költő, saját költői attitűdjének egyik lényegi
vonását fogalmazva meg. Peer Krisztián csaknem minden verse
valamely látványból indul ki, annak megfejtésére törekszik:
miben is áll, mi is ez a látvány? Ám - ahelyett, hogy mint
megannyi társánál, a látvány az intenzív költői szemlélettől
"kiadná titkait" -, egyre bonyolultabbá, nemegyszer
labirintikussá válik.
Ez a rejtélyes, labirintikus látás- és értelmezésmód persze visszahat a
látványok szemlélőjének, a költőnek az önportréjára is: a
versekből nem egy passzívan tűnődő, a Föld és a világ csodáit
elragadottan szemlélő figura szól hozzánk, hanem egy nagyon is
aktív, a szemléletbe magát teljes intenzitással belevető költői
én, aki legalább annyira teremti is, mint amennyire szemléli
saját kettős világát (Láz; Eső; Sárgaföld; Évszázadok pora; Így
volt; A régi élet; A nemi érés folyamata; A másik stb.). A
költőnek ez a jellegzetessége számtalan variációban valósul
meg. Vannak versei Peer Krisztiánnak, amelyek akár klasszikus
önvallomásnak, visszaemlékezésnek, önértelmezésnek is tűnhetnek
fel, és vannak olyanok, amelyek csaknem közvetlenül
metafizikaiak, létértelmezők, időszembesítők. Mindegyiknek
sajátos bájt ad a költő fiatalsága - persze nem a szó biológiai
értelmében vett, vagy szakmai tapasztalatlanságból származó
fiatalságról van szó; a látásmód, a szemléleti frissességéről,
elfogulatlanságáról inkább. Arról, hogy valamiképp mindenre rá
tud még csodálkozni a költő, és arról, hogy mennyi mindent
észrevesz tárgyakon és tájakon, alakokon és szituációkon, amit
szinte mindenki más elvétene. Színvonalas kötet.
Vissza a
főoldalra * * * Vissza a
kereséshez
|