SÁNDOR Iván

TENGERIKAVICS

Önéletrajzi regénynek is mondhatná az olvasó Sándor Iván művét, csakhogy igen különös önéletrajzi regényről van szó. Az író nem folyamatosan adja elő élettörténetét; először bizonyos emlékképeket idéz föl: anyai nagyapja, nagynénjei és nagybátyja életéből villant fel epizódokat, ezeket sem időrendben, hanem valahogy úgy, ahogy azok életének ilyen vagy olyan korában előtűntek és a reflexió során lassan összeálltak. A felmenők és a saját életútja így lassan összeötvöződik, de addigra már beleszól az eseményekbe is, az ábrázolásba is egy harmadik faktor, a történelemé. Hallatlanul zsúfoltnak kellene képzelnünk ezt a regényt, de Sándor Iván ért hozzá, hogy egy- két kitűnően megmunkált mozaikból is az egészet rakja össze. Nagynénje hollandiai házának berendezése, a nagyapa egy jellemző fotója, anyja és apja házasságának sztorija, az ötvenes években a Műegyetem újságját szerkesztő író önarcképe önmagában is megállhatna ugyan, de mögéjük vetül a múlt századi pogromok világa csakúgy, mint a századelő "boldog békeideje", a doni katasztrófa és 1956 árnya. És az író győzi formával: hol elbeszél, hol líraian felidéz, hol beszámol, hol szinte drámát állít az olvasó szeme elé, hol pedig esszéíróként, sőt tudós értekezőként szólal meg (a regénybe a szerző szinte páratlan ügyességgel és arányérzékkel beledolgozta néhány korábbi, önálló tanulmányát, esszéjét is).
A folyamatosság és a megszakítottság, a kontinuitás és a diszkontinuitás különös regénye a Tengerikavics: önarckép és önéletrajzi regény, de egyben családregény is, valamint a magyar történelem csaknem háromnegyed évszázadának története.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez