SZEPESI Attila

PLANÉTA

Kötetének hátoldalán a költő arról vall, hogy mekkora élmény volt számára, amikor egy három-négy éves kisgyerektől az általa írt mondókát halotta spontán recitálni - a villamoson. Mondóka, gyerekvers ugyan nincs mostani kötetében, ám a költő annyira "fülbemászó", annyira ritmikus, annyira zenei költeményeket kínál, hogy az olvasó először csak lírai darabjainak nyelvére, metrumára, stílusára képes ügyelni, mintha megannyi remekbe sikerült mondóka lenne minden vers. Pedig az érzéki, akusztikai hangélmény csak felszínét adja a Szepesi-versnek. A válogatottan szép szavak, az ősien modern, modernül ősi fordulatok, a pergő ritmus, a férfiasan komor, vagy kamaszosan játékos, új és új ötletekkel, nyelvi bravúrokkal szolgáló költemények a legnagyobb kérdésekkel birkóznak. Haza és magyarság, otthon és nagyvilág, sors és egyéni vállalás, egyéniség és közösség, kötöttség és mindentől eloldott szabadság, tradíció és új kihívások nem egyszerűen témái, feszítő gondolati pólusai a költő alkotásainak, hanem mélyen és személyesen, egzisztenciálisan megélt alapmotívumai, modell- képletével e műveknek (Rembrandt-etűd; Vers a kövekről; Rimay János; Igék árnyéka; Jósjelek; Kukázók; A fekete csavargó; Gagliarda, Animula stb.) Ám forma és tartalom, szöveg és üzenet, textúra és misszió éppen nem különül el Szepesinél. A magyarság "szerelmét" nem litterálisan érthető szólamok közvetítik, hanem a költői tradíció szinte egészére alludáló, azok ritka kincseit intarziásan magukba építő versszövetek; a közösségi kötődések himnuszát nem üzenetté formált mondatok emelik magasba, hanem a versbeszéd otthonossága, ismerőssége hitelesíti. De a komoly, néha tragikus mondandót ellenpontozzák is, kiemelik is a gúnyos- ironikus-játékos fordulatok, ötletek, rím- és ritmusjátékok, amelyeket azután - sokadik fordulatként - nemegyszer sötéten fénylő látomások mélyvilága tesz villódzóan sokértelművé. - Számon tartandó, fontos verseskötet.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez