SZIJJ Ferenc

KÉREGTORONY

Szijj Ferenc munkássága egyedi, csaknem különös jelensége kortárs irodalmunknak: nagyobb lélegzetű prózaköltemények szerzőjeként ismert, mintha egy új (fölújított) versműfajt próbálgatna folyvást. Az ún. gemmarajz parányi költői képek, verses-ritmikus miniatűrök mozaikjából adódik össze, sokaságuk végül is az életérzés tablóképévé szervesül. E tablót pedig a szemlélődő költő látja, alkotja meg, cizellálja, építi tovább. Szijj Ferenc már-már programszerűen fogalmazza meg a maga egyszerre céltudatosan figyelő és kószán meditáló, elrévedő attitűdjét, mondván: "Nem is nagyon akarok kimenni az utcára, / Van úgyis mindennap feladat, muszáj"; vagy másutt: "Már attól is szinte félek, hogy megváltoztatok / valamit a városon".
Új kötete - miként az előző (A nagy salakmező) - cím nélküli, számozott prózaköltemények sorozata. Mint abban, úgy ebben is "semmiségekről" ír: bottal botorkáló, idős házaspár emlékezik, egy göcsörtös, odvas fát tanulmányoz, a várakozó taxi még meleg motorházát tapintja meg, a temetőkaput figyeli, beszámol öreges túlöltözöttségéről és magányos sétáiról. Ami viszont élesen különbözik előző kötetétől, az az, hogy abban a tárgyias világ látványelemeit örökítette meg, e művében viszont az ember, mégpedig az idősödő és korosodásával egyre szomorúbbá, magányosabbá, lemondóbbá váló ember áll az ábrázolás középpontjában. Részletező ugyan most is a környezetrajz, de a kis képek és a nagy tabló fókuszában nem valami, hanem valaki áll: a taxis, az allergiás beteg, a balesetet szenvedett apa, a megőrült anya, a testvérek és persze önmaga. Ám önmagát is kívülről szemléli mint látványt, mint saját gondolatainak tárgyát; ilyenképpen megkettőzi énjét. E gemmarajzok éppen olyanok, mint a kötet szerző készítette illusztrációi, saját fényképei alapján készült grafikái. És éppen e rajzok jelképezik Szijj Ferenc sajátos alkotói útját: az élesen látott - fotografált - valóság a költő belső látása nyomán lényegére csupaszodik. Amennyit veszít, annyit nyer is, az árnyalatok kontúrokká élesednek, vagyis elválik egymástól a mindenki számára adott látvány és a csak számára létező, meglátott valóság. Itt ragadható meg talán e költészet lényege, a költő valóságszemléletének esszenciája: csak az számít, amit sajátunkká tudunk tenni a környező, átélhető világból. A világ nem azáltal lesz a miénk, ha a magunk képére formáljuk, hanem azáltal, hogy a lényegét megérezzük és megértjük.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez