TÉREY János
TÉRERŐ
Térey János költészete - mint fiatal nemzedéke tagjainál oly
gyakran megfigyelhető - a nyers közlésen és nem az áttételező,
átlényegítő ábrázoláson alapul. A markáns és szókimondó
megnevezés, a tárgyiasság, a szenvtelen hangzás vagy a
visszafojtott érzelem és redukált gondolat jellemzi
versbeszédét, ugyanakkor lehetetlen észre nem venni a blazírt
szöveg mögötti érzelmi telítettséget, a mélyre néző
bölcsességet és a pontos ábrázolás elszántságát (A mi vizslánk;
Termann-archívum; Közösségi szellem; Fészekalja; A tűzgyújtó
stb.). Térey olykor közhelyes fordulatokkal, atavisztikus vagy
sematikus formulákkal jellemzi az üres és kopár világot, a
megunt és lehangoló tárgyi, emberi környezetet, éppen úgy,
ahogyan valamennyien látjuk, tapasztaljuk naponta, ahogyan
közönyös tekintetünk és fáradt agyunk "lefényképezi" (A fejőnő;
Az igazi; Rosszakaratú hívás azonosítása; Álmatlanság stb.). A
költő egyforma szenvtelenséggel szól látványelemekről és
érzésekről, mintha csak azt érezné hivatásának, hogy
pillanatképben rögzítse a látottakat és hűvösen analizálja a
sejtetteket. A szerelmi csapodárság (A kész tény; Veszett
fejsze nyele), a kiadós alvás közben látott álomkép (Vízmű), a
főváros közlekedési zűrzavara (Aranykor), a kocsmák élményköre
egyforma súllyal - pontosabban: egyforma hangsúlytalansággal -,
már-már kérges, rideg tárgyszerűséggel jelenik meg a főként
rejtettebb, látens formaelemeket hordozó költészetben. A
posztmodernre emlékeztető szövegformálás tehát a
jelentéktelenben mutatja meg a jelentőset, a látványban
fedezteti fel a lényeget, hűvösen festi le az érzelmet.
Mindemellett a keményebb és a lágyabb hangzás bújtatott
váltogatása, a groteszkül elhúzott, késleltetett rímek
alkalmazása, a szkeptikus alapszólamra fűzött nominatív
szóhalmozás sajátos lendületet ad és mélyértelműséget kölcsönöz
a verseknek. Ilyen módon lesz a Térey-versek együttesében az
érzület-lírából gondolati költészet. Egyszerre nyers és
kidolgozott, egyszerre állóképszerű és mozgalmas, egyszerre
ernyedt és dinamikus, egyszerre "lapos" és igényes stílusú,
egyszerre tétova és merész, egyszerre önkifejező és
parodisztikusan utánzó hajlamú (Köröszt; Idegenrendészet; Az
utca hírmondója stb.) ez a költészet - mely a modern,
posztmodern líra híveire számít.
Vissza a
főoldalra * * * Vissza a
kereséshez
|