TÉREY János

TÉRERŐ

Térey János költészete - mint fiatal nemzedéke tagjainál oly gyakran megfigyelhető - a nyers közlésen és nem az áttételező, átlényegítő ábrázoláson alapul. A markáns és szókimondó megnevezés, a tárgyiasság, a szenvtelen hangzás vagy a visszafojtott érzelem és redukált gondolat jellemzi versbeszédét, ugyanakkor lehetetlen észre nem venni a blazírt szöveg mögötti érzelmi telítettséget, a mélyre néző bölcsességet és a pontos ábrázolás elszántságát (A mi vizslánk; Termann-archívum; Közösségi szellem; Fészekalja; A tűzgyújtó stb.). Térey olykor közhelyes fordulatokkal, atavisztikus vagy sematikus formulákkal jellemzi az üres és kopár világot, a megunt és lehangoló tárgyi, emberi környezetet, éppen úgy, ahogyan valamennyien látjuk, tapasztaljuk naponta, ahogyan közönyös tekintetünk és fáradt agyunk "lefényképezi" (A fejőnő; Az igazi; Rosszakaratú hívás azonosítása; Álmatlanság stb.). A költő egyforma szenvtelenséggel szól látványelemekről és érzésekről, mintha csak azt érezné hivatásának, hogy pillanatképben rögzítse a látottakat és hűvösen analizálja a sejtetteket. A szerelmi csapodárság (A kész tény; Veszett fejsze nyele), a kiadós alvás közben látott álomkép (Vízmű), a főváros közlekedési zűrzavara (Aranykor), a kocsmák élményköre egyforma súllyal - pontosabban: egyforma hangsúlytalansággal -, már-már kérges, rideg tárgyszerűséggel jelenik meg a főként rejtettebb, látens formaelemeket hordozó költészetben. A posztmodernre emlékeztető szövegformálás tehát a jelentéktelenben mutatja meg a jelentőset, a látványban fedezteti fel a lényeget, hűvösen festi le az érzelmet. Mindemellett a keményebb és a lágyabb hangzás bújtatott váltogatása, a groteszkül elhúzott, késleltetett rímek alkalmazása, a szkeptikus alapszólamra fűzött nominatív szóhalmozás sajátos lendületet ad és mélyértelműséget kölcsönöz a verseknek. Ilyen módon lesz a Térey-versek együttesében az érzület-lírából gondolati költészet. Egyszerre nyers és kidolgozott, egyszerre állóképszerű és mozgalmas, egyszerre ernyedt és dinamikus, egyszerre "lapos" és igényes stílusú, egyszerre tétova és merész, egyszerre önkifejező és parodisztikusan utánzó hajlamú (Köröszt; Idegenrendészet; Az utca hírmondója stb.) ez a költészet - mely a modern, posztmodern líra híveire számít.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez