John Ronald Reuel TOLKIEN

A SZILMARILOK

A szilmarilok először 1977-ben, négy évvel szerzőjének halála után jelent meg, és az író fia rendezte sajtó alá. Tolkien 1917-től élete végéig dolgozott rajta. "A régi legendák egyre inkább apám legmélyebb gondolatainak hordozóivá váltak" - írja előszavában Christopher Tolkien. Az Ainulindale és a Valaquenta című, a kötet elején szereplő két rövid írás, valamint a főkönyv, a Quenta Silmarillion a tolkieni mesevilág létrejöttének a történetét, az isteni, félisteni és a hősi korszakot beszéli el: az ember előtti időkről, a földöntúli hatalmak és a halhatatlan "tündérek" világáról szól. Mindez persze színtiszta fikció, felnőtteknek szóló mese, fantasztikus mitológia, miként a harmadkor története - A Gyűrűk Urának témája - is "sosemvolt történelem". Tolkien műveinek éppen a valóságtól elrugaszkodott meseszövés adja a varázsát és a báját, hordozza írója üzenetét.
A Gyűrűk Ura elmesélte a harmadkor végének nagy eseményeit; A szilmarilok regénye viszont sokkal régebbi korokból származó történeteket, legendákat tartalmaz. A címben szereplő három szilmaril nem más, mint három csodálatos ékkő, melyekbe egy "tünde kovács" az istenek hazájának fényét zárta be. A Sötét úr azonban elragadja e csodás köveket, és ezzel kitör a háborúság a sötétség szolgái és a fény fiai, a "tündérek" között. Végül "a szilmarilok megtalálják örök otthonukat: az egyik a mennybolt levegőjében, a másik a világ szívében lobogó tűzben, a harmadik a vizek mélyén" található. Az efféle filozofikus értelmű, metaforikus áttételezésű mesei gondolatok vezérmotívumain haladva hatja át valami "megfoghatatlan bölcsesség" e tündérmeséket.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez