VÖRÖSMARTY Mihály
CSONGOR ÉS TÜNDE
1831-ben jelent meg Vörösmarty hatalmas életművének egyik legnagyszerűbb darabja,
egy verses mesejáték, amely a "pogány kunok idejében" játszódik, a Csongor
és Tünde. Első olvasói és kritikusai nemcsak hogy jelentőségét, remekmű-voltát
nem értették meg, de határozottan el is utasították. Még a konzseniális
Kölcsey is csak harmadik olvasás után találta jelentősnek, nagyszerűnek
a darabot, eleinte őt is teljesen hidegen hagyta. Azóta azonban
vitathatatlanul a legnagyobb költői művek közé számítódik, nemcsak
a magyar romantika, nemcsak a színműirodalom, de egyáltalán a magyar
költészet első vonulatában álló remekei közé, jóllehet műfaját,
műnemét, poétikai jellegzetességeit éppen nem tárta még fel a kutatás.
A mű forrásvidékeként elsősorban minden európai romantika egyik fő-fő
példaadóját, a klasszikus calderoni spanyol drámát szokták megjelölni,
másik vonatkozási pontja Gergei Albert Árgilus históriája: az első
forrásból nemcsak mesejáték (többszörösen átalakított) formáját,
nemcsak a fantasztikus és reális elemek újszerű keverését vette,
vehette át Vörösmarty, de még a témához kiválóan illő trocheikus
metrumot is, a másodikból tematikus motívumokat, így a csodálatos
almafát, a tündérleányt, a keresést stb. A források azonban szinte
semmit sem magyaráznak meg az irodalmunkban páratlan alkotásból:
Vörösmartynak sikerült a Csongor és Tündében olyan művet alkotnia,
amely egyszerre népmesei egyszerűségű és felépítésű, ugyanakkor, az
irodalmi alkotásokban még töredékesen is alig fennmaradt magyar
reneszánsz ragyogását és eleganciáját is képviseli, de mindezt a
romantika legkiérleltebb nyelvében, stílusában, filozófiailag,
gondolatilag is végtelenül elmélyítve, szimbolikus sugárzásúvá téve.
Csongor öt felvonáson át keresi, kutatja Tündét, a földre leszállt,
majd Mirigy, a boszorkány miatt innen elmenekülni kényszerült
tündérlányt, akibe szerelmes és aki - valamikor - az övé lett. A
boldogság keresése, kutatása adja a darab alaptörténetét, de miközben
Csongor - szinte metafizikai vágyaktól űzve bolyong a földi tereken,
találkozik az emberiség jelképi nagy figuráival, a királlyal,
kalmárral és a tudóssal is, akiknek sorsában az élet értelmét
meghatározó erőkkel is szembesül. A mű egyik középponti motívuma az Éj
hatalmas monológja, amely kozmikus távlatba helyezve értelmezi a
földi, az emberi valóságot. A filozófiai tartalom azonban rafinált
ügyességgel keveredik nagyon is durva, hétköznapi, szinte groteszk
tényekkel, eseményekkel, figurákkal (Csongor és Tünde kísérői, Balga
és Ilma, a három ördögfi, Dimitri a boltos rác, és a buja csábítás
képviselője, Ledér, első helyen azonban az ősgonosz, Mirigy.)
A színmű, amely a drámai műfaj minden szabályát félreteszi, végül is
hatalmas, romantikus költői vízió, amely azonban minden inkább, csak
nem éteri, elvont, testtelen műalkotás: teli színei, ragyogó
részletei, zsúfolt eseménymenete, realista életképei, gazdag humora a
leginkább komplex, összetett alkotások közé emeli.
Vissza a
főoldalra * * * Vissza a kereséshez
|