SZABÓ Lőrinc

A HUSZONHATODIK ÉV

A versgyűjtemény Szabó Lőrinc százhúsz szonettből komponált, egybefüggő lírai rekviemje 1950-51-ben keletkezett, de nyilvánosságra hozatalára 1957-ben érett meg az idő. A versciklusból, amely a Tücsökzene után a költő második, s egyben utolsó nagy lírai kompozíciója, egy titkos szerelem lírai regénye rajzolódik ki, a kedves tragikus halála után, a "fájdalom anyagából", a negyedszázadon át örökös bujkálásra kényszerült szenvedély emlékkképeinek minden édességével és szenvedésével. A könyv a legnépszerűbb magyar verseskönyvek egyike lett, amiben két - egymást erősítő - motívum játszhat főszerepet. Az egyik a szonettek rafináltan egyszerű, a hétköznapi beszédhez közelítő nyelvezete ("az olvasó tán nem is érzi, hogy verset olvas", - mondotta róla Illyés Gyula), amelyben a költő nemcsak a szerelemnek, nemcsak két ember sorsának minden bonyolult rezdülését képes erőltetés nélkül kifejezni, de azokat a szövevényes erkölcsi, filozófiai (sőt: történelmi) válaszokat is, amelyekig az élet végső aspektusainak végiggondolására kényszerülő elme juthat el a halál kapujában. A másik, elemi hatást kiváltó motívum: a szonettek sorozatában ábrázolt történetben rejlő "örök helyzet", amelyre minden emberi sors önmaga behelyettesítésének fájdalmával válaszol.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez