BODOR Béla

VÁROSABLAK

Bodor Béla költő, író, kritikus, esszéista, zenész és képzőművész, akinek eleddig lírájával és kritikai, irodalomtörténeti munkáival ismerkedhetett meg az olvasóközönség. Mostani (2003) abszurdba hajló, posztmodern elemeket sem nélkülöző regényének cselekményét nehéz lenne leírni, hiszen alig vagy szinte semmi sem történik a Városablakban. Különös, a képzelet játékának esti meghittségében életre hívott, legalábbis nevükben klasszikus mesefigurákra is hajazó főszereplői, Robber Guido (alias Robber Gida) és Big A. Manuel (alias Bigamanó) a történet elején éppen arra araszolnak, amerről a pancsolt rum szagát hozza a szél, amikor különös dolog történik, amelyből azonban Robber Gida semmit sem vesz észre. A mesélő, azaz az író, aki teremtett hőseinek útját követi, egy levegőoszlop tetején meglátja életre kelni a Szemet, "amelynek alsó része kissé ellapult, de gyengén remegett is, és a legjobban valamiféle ismeretlen fajtához tartozó gombára hasonlított". Ez a Szem azután kulcsfigurája lesz a történetnek, hiszen minden általa, rajta keresztül láttatik, amelyet az író megkísérel hitelesen közvetíteni olvasóinak. "Vagy történeteket mondok, és azoknak saját belső szabályaik vannak, vagy azokat a törvényeket próbálom követni, amelyeket életem történéseiben felismertem. Ezek azonban nem lesznek jó történetek, hogy mást ne mondjak azért, mert a valóságban semminek sincs kezdete és vége, márpedig a történetnek ezek a legfontosabb elemei" - mondja a szerző Bigamanónak. És a kötet "filozófiájának" megfogalmazása után megkezdődik a gondolatok áradása, amelyet hol Robber Gida, hol Bigamanó, hol a papagáj, hol Égi Mása, vagy éppen a karfiolképű közvetít. Ezek a figurák hétköznapi emberekként jönnek-mennek, beszélgetnek, ám csevegéseik mögött gazdag gondolati miértek húzódnak meg, magyarázataik pedig korántsem könnyed fajsúlyúak. Hiszen a kocsmák felleléséig vezető úton szó esik a művészet lényegéről, arról, hogy mi szükséges ahhoz, "hogy a művészetnek a valóságos műben működő lényegét fölleljük", és arról, miként jöhet létre a szöveg univerzuma, akár átgondoltan, akár önszerveződéssel. És valójában éppen erről szól a könyv. Arról, hogy miként szervezi magát a szöveg, miként viszik előre látszólagos "haszontalanságuk" ellenére Kosztics, Makariosz és a többiek "cselekvései", monológjai és párbeszédei azt a gondolatfolyamatot, amely az írás, az irodalom lényegéről kíván szólni. Ha a titok el nem leshető, az olvasó azért némi fogalmat alkothat arról, hogyan fészkelik be magukat az író emlékezetébe olyan alakok, mint amilyen például Pofaszőr, és miként kell ezeket a gondolat által már csaknem életre keltett figurákat időnként kiengedni egy kicsit az emlékezet rejtekhelyéről, hiszen bezártságuk esetén akár valamiféle károsodással is számolhat az író. Amikor Égi Mása arról faggatja a szerzőt, miről is szól a könyve, ő nemes egyszerűséggel ekként válaszol: -"A szerelemről." Majd látva a kétséget Égi Mása arcán, némileg kibővíti mondandóját: "...és mindazzal, ami az élethez hozzátartozik. Vagyis legalábbis akkor hozzátartozott, amikor ez a dolog történik".
Elmélyült odafigyelést igényel Bodor Béla kötete, ám ha az olvasó megérti az allúziókat, és képes fölfejteni a többértelmű, sűrűn rétegezett, ám tréfát, humort sem mellőző gondolatok lényegét, sajátságos élményben lesz része, amely kárpótolja azért, ha kezdetben talán még botladozva indult a szerző által mutatott úton.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez