TÓTH Krisztina

PORHÓ

Válogatott régi és 1997-2001 között keletkezett új verseit gyűjtötte egybe kötetébe Tóth Krisztina. Az összeállítás fölöttébb egységesre sikerült, nem annyira a költőnő pályaívét, fejlődésének szakaszait, etapjait mutatja fel, inkább azt, hogy mai poétikájának előzményei (sőt kiérlelt megvalósulásai) is feltalálhatók a korábbi munkákban. Két alapvető vonás jellemzi itt Tóth Krisztinát: a beszéd fonalának, szálainak tudatos és rendszeres elvesztése, az, hogy egyszerre látszik küzdeni a kimondhatatlan kimondásáért és azért, hogy összegyűjtse, felmutassa mindazt, amit e küzdelem során - mintegy véletlenül, szándéktalanul - felhalmozott. Alig van olyan költeménye, amely ne az út során "zsákmányolt" élményekről, felismerésekről, találatokról tudósítana, ha kell a "cél"-ról való lemondás árán is. A másik sajátosság az apróságok, a jelentéktelenségek, a banalitások iránti felfokozott érzékenység, valamint az, hogy építőanyagul tudja használni e sok kis "semmisséget" (A könnyű poggyász; Szőnyeg; Az emlékezetről; Küldj egy mosolyt; Havak éve; Regula luris; Az árnyékember; A szeretet természetéről; A kora hajnali órákról; Terézvárosi elégia stb.). Laza, látszólag szerkesztetlen, a belső monológ asszociációs technikájával élő versek a kötet darabjai, ám - a szálelvesztés technikájához hasonlóan - tulajdonképpen ezt a poétikai eszköztárát is roppant tudatosan alkalmazza a költő. Mutatják ezt a rájátszások, a bravúros pasztisok és intertextuális költemények (a legszebb közülük az egész kötetből is kiragyogó Óda az ötvenes férfiakhoz). - Kitűnő, jelentős kötet.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez