|
Csingiz AJTMATOV
VESZTŐHELY
Különös, titokzatos, szimbolikus sugárzású képekkel, jelenetekkel
indul a regény: a kirgiz pusztán a farkaspár védtelen, szelíd emberrel
találkozik, aki mintegy kegyelemkérően fordul feléjük; egy papnövendék
azt magyarázza mesterének, hogy az Isten nem objektíve létezik, hanem
az ember bensejét tölti ki; kolhoztagok helikopterekkel,
géppisztojokkal hajtóvadászatot rendeznek tatárantilopokra, hogy a
lemészárolt állatok húsával teljesítsék az ötéves terv irányszámait;
kábítószeres banditák lopakodnak elhagyott tehervagonokban céljuk
felé; Krisztus arról beszél Pilátusnak, hogy nem Tibérius császár,
hanem az ő neve fog fennmaradni emberöltőkön keresztül. Ajtmatov
mintha nem arra törekedne, hogy az összefüggéseket megvilágítsa,
legalábbis a regény jó egyharmadában inkább látszólag összefüggés
nélküli nagy tablókkal dolgozik. Ezek a tablók azonban - érthetetlen
titokzatosságuk okán is, csodálatos kidolgozottságuk miatt is -
felejthetetlenek. A történet azonban lassan összeáll: az emberek, az
állatok, a szimbolikus figurák mindannyian "találkoznak" a Mojunkun
pusztán, mely így szinte világszínpaddá válik. Rajta, benne ütközik
meg gonosz a szenttel, a múlt a jövővel, az embertelenség a legmélyebb
humánummal. Az író nem értelmez, nem tanít, nem áll egyik szereplője
mellé sem. Egy misztériumjátékot mutat be, azt a csaknem metaforikus
méretű és mélységű tragédiát, amelyben egy ősi, már régen nem evilágra
való kultúra és életforma süllyed el, jóvátehetetlenül, mégis
méltósággal, mert groteszkségében, idejétmúltságában, a nagy példákhoz
képest kisszerűségében is nemesebbnek bizonyul, mint az, ami
felváltja. |
