BALÁZS Attila

ÉN MÁR NEM UTAZOM ARGENTÍNÁBA

Balázs Attila a délvidéki magyar irodalom Új Symposionos nemzedékének talán a legjobb prózaírója, akit évek óta mint irodalmi műsorok szerkesztő-műsorvezetőjét Magyarországon ismerheti a szélesebb közönség. Ebben az új kötetében (1995) közel egytucatnyi új - az elmúlt fél évtizedben írt - elbeszélése jelenik meg.
Furcsa, az írói személyességet, közvetlenséget, de a játékos, távolságtartó hatások sokaságát is mozgató próza ez: önéletrajzi elemek és ironizáltságukban is komoly jelképek különös szövedéke szinte mindegyik írás. Az értelmező alcímekkel is ellátott, kikacsintó lábjegyzetekkel tűzdelt novellák valami nagyon nyers, közvetlen történetből indítanak, azt járják körül, sajátos cikcakkos mozgásokat végezve: egy gyermekkori szerelem kibicsaklott történetét (Nosztalgia, illetve a címadó írás); egy furcsa ház helyszínét többféle történelmi időből bemérve, elemezve (A felkelő nap háza), egy groteszk familiáris mánia - a hegymászás - képtelen agyrémeinek tragikus következményét nyomozva (Csomolungma), a katonaemlékek abszurdját hozva (Az előretolt helyőrség). Úgy tűnik fel, az író "komoly hadovája", az elbeszélő hang és szerkesztés a groteszk ötletektől duzzadó történetszövés és a szövegjáték felé tart, melyet az ironizált erotika és egy képtelen világ reflexiója jellemez (Egy angyali nő és a Fehér Hattyú, Emlékszik-e a művirág a rétre?). Különös vitalitás, a valóságábrázolás különcségeken túlmutató ereje hatja át ezt a kötetet, melyből - az író élettapasztalatainak magvaként az egykori Jugoszlávia "bábeli" világának mindennapi abszurdja bontakozik ki - sokszor igen szellemesen, megnyerő írói erővel. - A kötet az értékes, modern próza híveinek figyelmére érdemes.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez