Honoré de BALZAC

PAJZÁN HISTÓRIÁK

"Fő-fő zamatú tsemege-könyv ez" - vallja a Rabelias Ferentz emléke előtt tisztelgő "Előljáró beszéd". A franciaországi Tours vidékéről való tíz adoma után még huszat, s újabb ciklusbevezetőket és "záróbeszédeket" tartalmazó könyvben a vaskosság a balzaci tehetség szintjén bontakozik ki: mesélőkedv, irónia szövi át az ugyancsak borsos történeteket.

A mű a középkori plebejus adomázás, a névtelenül közzétett és "ponyván" árult - az európai realista elbeszélőművészetet előkészítő - hiteles mesék légkörét idézi. A magyar változatban is jól eltalált régies írásmodor az elbeszéléseket mindig irónikusan idézőjelbe teszi. A középkori hangvétel mellett a témák is jellegzetesen régiek, s azon belül is jellegzetesen franciák. Akit nem csupán a történetek tematikus pikantériája érdekel, fellelheti bennük a gall és a latin szellem népi ötvözetének ízeit. A harminc elbeszélésben nemesurak, pórok, szerzetesek, királyok, apácák, s főként a szépnem karakteres és sokféle képviselői vonulnak fel és dévajkodnak. A vallás, a "bűn" légköre veszi körül itt a nevetést - a történetekben a fiatalkorukban javarészt "elvetemedett férfiúk.... bölts és tsak okkalmóddal paráználkodó jámborokká lesznek", a szüzekből pedig - miután virágjuk meglelte a maga temetőjét és a botránkozások elmúlnak - tisztes asszonyokká, vezeklőkké vagy tzédákká szelidülnek.

"Hátrébb tehát tsahosok! Gyutsatok nótára! Tsendet, tü álszentek! Olvassátok, hogy nevessetek!" - de tseperedő korosztálynak nem költsönzendő!

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez