 Thomas BERNHARD
BETON
A regény főhőse és egyben az elbeszélő, mint Bernhardnál annyiszor,
tudós zeneértő, aki ezúttal Felix Mendelssohn-Bartholdyról, a 19. századi
német zeneszerzőről készül írni, mégpedig élete főművét akarja megalkotni.
Évtizedes kutatómunka áll mögötte, kedvenc zeneszerzőjéről mindent tud, s
már csak az első mondat leírása van hátra, hogy aztán megszülessék a
fejében voltaképpen már kész mű. Minden előkészület sikerül, a tudós
gyűlölt nővére távozik a szülői házból, január 27-én hajnali négy órakor
azonban a mű helyett egy nagyívű, átkozódó monológ veszi kezdetét Bernhard
megszokott, nyílt, könyörtelenül szókimondó stílusában, fröcskölő
retorikájával. Először nővére, a gyűlöletes, gyakorlatias, luxoriózusan
életművész kerül terítékre, majd önnönmaga, a kudarcaival,
tehetetlenségeivel, rigolyáival, morbus boecknevű tüdőbetegségével; és a
falu ahol él, Bécs ahol élt, meg az egész osztrák társadalom. A
gyűlöletáradás, metsző radikalizmus és önnönmaga elől a főszereplő tudós,
váratlan ötletétől vezérelve, voltaképpen nővére instrukcióinak
megfelelően, Palma de Mallorcára menekül. Fellélegzés, megkönnyebbülés
helyett azonban egy régebbi palmai emlék tör rá kedvenc üdülőhelyén, és
belép a regénybe egy új figura, mely kimozdítja a prózát a megszokott
paraméterek közül. Ez az a nőalak, Anna, az Igenből ismert "perzsa nő"
párja, akire nem alkalmazhatja az elbeszélő a határozott, gyökeres és
kíméletlen ítélkezés technikáját. A boldogtalan, öngyilkos fiatal nő emléke
kibillenti a tudóst megszokott gondolati kerékvágásából, és ráébreszti
valamire - bizonyos megválthatatlanságra -, amitől hatalmas szorongás vesz
rajta erőt. Ebből fakadtak azok a "jegyzetek", amelyeket Beton címmel
olvashatunk. Voltaképpen egy rendkívül koherens, világos, egyenes vonalú
regény, melyet a vége felé feltűnő gyászruhás nőalak ment meg a modorosság
csapdájából, és emel át a józan, kritikai ész határain belülre. |