|
Thomas BERNHARD
IRTÁS
"Indulatmű" - állítja regényéről az alcímben a szerző, és teljes joggal.
Akár az indulat, a düh, a megvetés, a felháborodás, a mindezek felkeltette
undor lélektani törvényeinek, pszichikai jellemzőinek paradigmatikus
érvényű bemutatásának is tekinthető a mű. Egyetlen hatalmas, véget érni
szinte nem is akaró monológ, amelynek egyetlen témája, célpontja,
kimeríthetetlen tárgya az, hogy a beszélő megveti a bécsi szellemi elitet,
hogy utálja a művészvacsorákat, hogy elviselhetetlennek tartja az irodalmi,
filozófiai, zenei stb. fecsegést, a köldöknézést, lelkizést, a divatokat
pontosan követő tájékozottságot, a szellemi értékek iránt érzett rajongást
stb. A különös az, hogy e monomániás monológ egy pillanatra sem válik
unalmassá, hogy már az első mondatok után (amelyek pedig kimerítően
elmondják, miről is szól a regény) az olvasó is a beszélő indulatainak
foglyává válik, és nem bír szabadulni a gyalázkodásnak, megvetésnek,
felháborodásnak ebből az imponálóan harsogó, pihenést pillanatra sem engedő
sodrásából. Pedig csak arról van szó, hogy a beszélőt, aki már húsz éve
megundorodott az egész bécsi szellemiségtől, aki pontosan ezek elől
menekült Londonba, s akit visszaérkezésekor épp az efféle vacsorák egyik
jellemző házaspár-rendezője hív meg estére. Ő elmegy, hogy azután egy füles
fotelben üldögélve belső beszédben "adjon hangot" undorának. |
