|
Thomas BERNHARD
RÉGI MESTEREK
Egy Reger nevű úrral abban állapodott meg egy bizonyos Atzbacher, hogy
valamikor fél tizenkettő tájban találkoznak a bécsi Kunsthistorische
Museumban. Minderről az író számol be, ám arra hivatkozva, hogy Atzbacher
írásából értesült erről, valamint arról is, hogy ki is valójában Reger, és
főleg miket mond vagy gondol. Ha a közlési áttételeket leszámítjuk, amit
persze nem tehetünk meg egyszerűen és minden további nélkül, akkor
lényegében Reger belső monológjához jutunk, egy hatalmas, szinte
joyce-i belső monológhoz, amelyben azonban nem egy, a mindennapokhoz
kötött közember szólal meg, hanem egy művészeti, irodalmi és filozófiai
kérdésekben abszolút járatos és szuverén zseni. Téved azonban az az olvasó,
aki ezek után úgy véli, hogy Bernhard regénye afféle áttételes esszé
a régi művészet alapkérdéseiről, arról, hogy a modern kor miként értelmezi
át (és semmisíti meg ezáltal) a klasszikus munkákat, Tintoretto,
Goethe vagy Kant nagy műveit. Ugyanis, bármily telitalálatú,
konzseniális elemzések olvashatók Atzbacher közvetítésével Reger úrtól, a
regény nem a régi mesterekről, nem is a művészet (tragikus) sorsáról, a
műértés kikerülhetetlen pusztulásáról szól, hanem Ausztriáról, Bernhard,
minden idők legnagyobb Ausztria-gyalázója arról ír, hogy - a Monarchia
bukása után - mennyire mélyre süllyedt, mennyire a hazugság és az aljasság
poklává vált Ausztria. A hatalmas, szenvedélyes tirádák, amelyek a művészet
halálát is valamiképp csak Ausztria bukásának szimbólumaként tárgyalják,
elsősorban persze nem - nagyon is kétséges - igazságukkal fogják meg az
olvasót, hanem intenzitásukkal, eruptív líraiságukkal, a legnagyobb
szatírák viharzó kavargásával.
Nagyon különös, nagyon egyedi, korántsem rokonszenves, de kétségkívül nagy
mű a Régi Mesterek, amelynek párját aligha lelheti fel az olvasó,
hacsak nem Széchenyi magyarul mindmáig nem olvasható *Nagy Szatírájában,
döblingi évei főművében.
|
