|
René DESCARTES
A FILOZÓFIA ALAPELVEI
Descartes pályája végén jelentette meg A filozófia alapelvei
című munkáját. Ebben a művében foglalta össze mindazt, amit
filozófiai kutatásai során felismerni vélt, amit korábbi munkáiban -
szétszórtan - megírt, megfogalmazott. Mégsem úgy adta ki a művet, mint
saját filozófiájának összefoglalását, hanem mint bevezetést a
filozófiába. Ezt annál is inkább joggal tehette, mert az ő
filozófiája volt az első újkori, modern filozófia, az ő életművével
indult - másodjára - újra a nyugati filozófia története. Ezt az
újrakezdést, ezt az elsőséget Descartes maga is érezte. Abszolút
elégedetlen lévén az általa egyébként kiemelkedően jól ismert
skolasztikus, késő skolasztikus filozófiával, elsősorban arra
törekedett, hogy a filozófiát megalapozza. Nem kapcsolódott egyetlen
korábbi gondolkodóhoz, "előlről" kívánta kezdeni a filozófiai
gondolkodást. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy nem az ontológiából,
a lételméletből indult ki (mint a filozófia első megalapítói, a
görögök), hanem az ismeretelméletből, amelynek lényegében ő az első
igazi nagyja, klasszikusa. Alapkérdése, filozófiájának kiindulópontja
az, hogy mennyiben bízhatunk meg ismereteinkben, hol lelünk
bizonyosságra tapasztalásaink, tanulmányaink során. A filozófia
alapelvei című mű azokkal a passzusokkal indul, amelyek elvezetnek a
mindenki által ismert, sarkalatos descartes-i tételhez: "gondolkodom,
tehát vagyok". A kételkedés egyetemes (és szükségszerű) tengeréből ez
az egyetlen bizonyosságszirt áll ki, minden további filozófiának ez
az alapja, és Descartes valóban minden további gondolatmenetét ehhez
az axiomatikussá tett (bár több oldalról megalapozott) tételhez képest
fejti ki. És így jut el - ismeretelméleti kerülővel - az ontológiához
is, amely persze töredékes, igazi kifejtése majd a nyugati filozófia
egész története lesz - napjainkig.
|
