Fjodor Mihajlovics DOSZTOJEVSZKIJ
FELJEGYZÉSEK A HOLTAK HÁZÁBÓL
1849-ben Dosztojevszkijt politikai összeesküvésben való részvétele
miatt halálra ítélik, amit az utolsó pillanatban kihirdetett cári
kegyelem katonai őrizetre változtat. "A holtak házából" az író csak
tíz esztendő múlva, 1859-ben szabadul. A regény a személyes
tapasztalat hitelével számol be a szibériai fegyenctelepek életéről.
Mai szemmel olvasva a művet, nem annyira a benne leírt állapotok (a
zsúfolt barakkok, az éjjel-nappal csörgő bilincsek, a káposztalevesben
úszkáló csótányok) alig elviselhető nyomorúsága a legmegrázóbb, sokkal
inkább annak az embernek a gyötrelme, aki számot ad minderről.
Dosztojevszkij csak annyira távolítja el saját személyétől a
feljegyzéseket, amennyire a kor irodalmi konvenciói megkövetelik:
rövid szerzői előszóban közli, hogy a kéziratot egy Szibériában
elhunyt nemesember hagyatékában találta, akit gyilkosság miatt
kényszermunkára ítéltek. Maguknak a feljegyzéseknek főhőse viszont nem
elsősorban abban különbözik a többiektől, hogy nemesember - más
nemesek is vannak a fegyenctelepen -, hanem abban, hogy komolyan vesz
bizonyos erkölcsi normákat, amelyeknek pedig itt semmi jelentőségük
nincs. A telepen mindent az életben maradás szigorú racionalitása hat
át, és ez szinte elképzelhetetlen úgy, hogy az ember ne váljék
embergyűlölővé. Ez a tétje a feljegyzéseket papírra vető főhős belső
küzdelmének, ez teszi hitelessé tíz éven át nem lankadó kíváncsi
figyelmét a többiek iránt, amivel a visszataszító vonások mellett
felfedezi az értékeset is, az őrök kijátszásában megnyilatkozó népi
furfang megannyi változatát, vagy az emberi méltóságért érzett örök
sóvárgás szüntelen - és sokszor torz formákban kiütköző - jelenlétét.
Dosztojevszkij művének kivételes jelentősége többek közt éppen abban
van, hogy főhőse pontosan látja-ábrázolja a fegyenctelep valamennyi
figuráját, mégsem veszíti el a megértés és együttérzés képességét.
|