Erich FROMM

AZ ÖNMAGÁÉRT VALÓ EMBER
Az etika pszichológiai alapjainak vizsgálata

Erich Fromm e munkája 1947-ben keletkezett és a pszichoanalízis alapján tárgyalja és rendszerezi a szerző etikai nézeteit. A pszichoanalízis, a szociológia és a szociográfia összekapcsolása újfajta látásmódot hozott a tudományos gondolkodás világába. Azzal a többlettel is rendelkezik Fromm munkája, hogy nem csupán az egyedi életsorsok pszichoanalízisét kínálja, hanem különféle társadalmi csoportok vizsgálatát is. Nála nem csupán az egyén a vizsgálat tárgya, hanem az embereknek az őket körülvevő dolgokhoz, tárgyakhoz fűződő viszonyai is. E művében születik meg a karakter fogalma, melynek használatát a nem terápiás és nem klinikai területekre is kiterjeszti. Az ő karakterfogalma eltér a freudi értelmezéstől; lényegének azt a kapcsolatot tartja, amely az egyént a világhoz köti, nála ez az orientáció határozza meg a karakter lényegét, és ezt tartja a társadalmi alkalmazkodás alapjának is. Ebben a művében dolgozta ki a karaktertípusok jellemzőit, a különböző típusokat és azok hatását az egyén pszichológiai fejlődésére. Ennek kapcsán fejti ki etikai kérdéseit, azt a világszemléletet, mely szerint a boldogság- és egészségvágy benne él az egyénben, mely alapja és mozgatója lehet egy mélyen humanisztikus világnak.
Az önmagáért való ember a huszadik század első felének egyik legkitűnőbb erkölcsi hitvallása.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez