FÜZI László

LAKATLAN SZIGET, I-III.

Füzi László két évvel ezelőtt (1998) tette először közzé a világról és kultúráról egy olvasónapló keretében megfogalmazott nézeteit, az idei könyvhéten pedig - az előzményt is magában foglaló - folytatást vehetjük kézbe.
A szerző a korábbi napló írásaiban - e kötet első fejezetében - kifejtett gondolatok csapásán haladva tovább, felveti a kérdést: ha napjaink mindinkább elszemélytelenedő társadalma kizárta magából a művészetet, ha az alkotó-gondolkodó ember hovatovább egyetlen választási lehetősége az önmagába (elefántcsonttoronyba, Lakatlan Szigetre, ahogy tetszik) való visszavonulás, egy belső, szuverén tér megteremtése maradt, akkor ebben a helyzetben tehet-e még valamit a művészet a társadalomért? A válasz végérvényesnek tűnik: a Tolsztojtól megöröklött, nálunk Németh László és Márai Sándor által is vállalt értékközvetítő, közösségformáló írói attitűd megvalósításának lehetősége (amint ezt a könyv harmadik nagyobb egységének Németh és Baka István szerepvállalásait áttekintő - önálló tanulmányoknak beillő - eszmefuttatásai is sugallják) mára elveszett. A közelmúlt diktatúrái és jelenünk "konzum- demokráciái" uniformizált, az egyén által mégis széttöredezettként érzékelt világokat hoztak létre. E homogenitásában is megragadhatatlannak tűnő valósággal szemben századunk néhány író nagysága (James Joyce, Bruno Schulz, Szentkuthy Miklós) regényeiben egy másfajta, az egyediséget megőrző, rendszerbe foglaló, a totalitást a maga változatosságában leképező realitás létrehozására vállalkozott; azonban ez az univerzum önmagába zárul. A benne felépülő teljesség mai, kapaszkodók nélküli életünkben megközelíthetetlen, de az volt már a szerző gyermekkorának szinteréül szolgáló háború utáni, hagyományait levetkező dunántúli paraszti közösségben is, melynek világát bensőséges vallomások igyekeznek közel hozni hozzánk. Ugyanakkor mindennapjainkkal együtt a művészet is lassan szétforgácsolódik, állapítja meg Füzi; a tömegtermelésre beállt irodalmi életünkben való eligazodás egyre nagyobb erőfeszítéseket követel az olvasótól, s minden esély megvan rá, hogy könyvkiadásunk felduzzadt tengerében egész életművek süllyedjenek el. Mindezek ellenére Füzi László elmélkedéseinek végkövetkeztetéseit mégsem valamiféle kultúrpesszimizmus hatja át: számos pályatársával együtt vallja, hogy a teremtő szellem végül rátalálhat a Lakatlan Szigetről a társadalomba visszavezető útra, irodalom és közösség egykori meghitt kapcsolata helyreállíthatóvá válik, és talán megszületik egyszer az a "nagy mű", mely a képzelet könnyen alakítható térségeit elhagyva, valós világunk mozaikdarabjait is majdan egymáshoz rendeli. - Lebilincselő szellemi kalandozásokra hívó, továbbgondolkodásra késztető kötet.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez