|
GÁLL István
A novellafűzér tanúsága szerint Gáll István számára az ötvenes évek
elején a határőrségnél leszolgált évek tapasztalatai, élményei állandó
ihletforrások voltak. Az írások nagy része kifejezetten önéletrajzi
fogantatású, s bennük az embert nevelő és próbáló szolgálat minden
mozzanatáról értesülünk a bevonulástól a kiképzésen át a tényleges
szolgálat (járőrözés, aknatelepítés és aknátlanítás), valamint a katonaélet
velejáróinak (ivászatok, nőzések) érzékletes megelevenítéséig. De szívesen
formálja művé a látott és hallott történeteket is - ilyenkor a novellák
szinte népballadai hangulatokkal színeződnek át (A herceg, Mujkó
stb). Gáll egy-egy drámai szituáció köré szervezi elbeszéléseit, az
események rendre tragédiába torkollnak. Többnyire azonban nem elékszik meg
nyersanyaga izgalmas újramesélésével: az egész korszak kap éles
megvilágítást, a személyi kultusz torzulásai keltette bizonytalanság,
rettegés, a falun elkövetett visszaélések kritikája néhány esetben egyenest
üzenethordozó jelentést kap (Őskor, Golgota, Parnasszuson). A
kötetet az írói pályán megtett első lépések ironikus-önironikus felidézése
(Szobrom), illetve a Pályám emlékezeteként közölt vallomás
zárja (Ábécé).
|
