GÉCZI János
A TORONY Géczi János asszociatív prózája (1981-92 között íródott) a hatvanas-hetvenes évtizedeket és a nyolcvanas elejét idézi összemosódott emlékképekkel, fel-felvillanó gondolatfoszlányokkal, beszélgetéstöredékekkel, amelyek továbbbi történetszilánkokat ("éles pereműek akár a tört üveg") villantanak fel egy végtelenül magányos, az érzéketlenségig tompult férfi fejében. V. Antal élete kiüresedett, eseménytelen; viszonya az emberekhez, a környezetéhez ambivalens: erős vágy él benne, hogy tartozzon valahová, hogy otthonra leljen; szinte egész lényét betölti föloldhatatlan szeretetéhsége az anyja, egy nő, vagy bárki más iránt, ugyanakkor monoton, a feléje sugárzott érzelmekkel bánni nem tudó, azokat gondosan kerülő a "létezéstechnikája" a "hideg és az üres térben" melyben ugyan ő kérdez - hiszen kötelességének érzi -, de a válaszokra nem figyel. Állandó félelmei, hogy nem felel meg az elvárásoknak, fizikailag és lelkileg is egyaránt lebénító szorongásai, rettegése az elmúlástól ("A halál borzalmas") - nála a biztonságérzés teljes hiányára vezettek. A szerző olykor naturális képei híven jelenítik meg V. Antal hétköznapi életének "szétszabdalt" mélységeit s a nyomorúság-érzés ellenpontjaiként hatnak a bulgakovi stílusban előadott hivatali epizódok. A főszereplő menekül a kínzó valóságtól, egyetlen örömforrása a munka, mégpedig lakótelepi lakása tövében egy torony felépítése. 1968 októberében született meg az elhatározás, és az 51. születésnapja előtt két nappal fejeződött be a toronyépítés - akkor "kente fel az utolsó kanálnyi habarcsot, illesztette helyére az utolsó téglát". Az eltelt 14 év alatt minden gondolatát az építkezés kötötte le, "kedves fala" volt szeretete és gondoskodása tárgya. Az egyre magasodó építmény más-más megítélés alá esett: "idegenforgalmi látványosság", a "városkép individualista vezéreltetésű elcsúfítása", vagy akár "korunk monstruózus alkotásait szimbolizálandó" jelenség. Géczit idézve: "V. Antal egy torony által kívánt megvalósulni a kor szellemének megfelelően, amelyben élt". |