Alexander GIESE

MARCUS AURELIUS

Több szempontból is formabontó ez az életrajzi regény. A hagyományos sémák felborítása mégsem öncélú, hanem éppen az értékteremtés legfőbb eszköze az epikai megformálás során. A távolságtartó elbeszélői pozíció (egyfelől Peloplaton, a titkos írnok fiktív "jelentései" történeti-dokumentatív jellegének hangsúlyozása, másfelől Marcus Aurelius Önvallomásainak alapos kiaknázása) és a mű ellenpontos, mesterien felépített szerkezete (a nézőpontok szabályos váltogatása) együttesen teremtik meg annak lehetőségét, hogy az eltérő érdekek és törekvések fényében hitelesen elevenedjék meg a filozófus császár alakja, közvetlen környezete, s pontos látlelet készüljön a hanyatlásnak indult római birodalom egészéről is.

Marcus Aurelius élete és uralkodása utolsó hét napjáról két személy beszámolójából értesülhetünk. Az egyes napok krónikáját először Peloplaton foglalja össze szikáran, tényszerűen, bár hangsúlyozottan önös szempontokat tartva szem előtt. Pontosan tudósít a betegség lefolyásáról, Commodus, a leendő uralkodó tevékenységéről, cinikus vezetői stílusáról, a hatalomváltással kapcsolatos eseményekről stb. Az ő jeleneteit magának az imperátornak a pestis előrehaladtával mind kalandozóbb gondolatai követik, amelyekben a tények egyre inkább csak a világtól elszakadó, létösszegező meditációk kiindulási pontjául, a mind mélyebbről fakadó emlékek hátteréül szolgálnak. A szerző az imperátori hatalom olykor kíméletlenséget követelő praxisa és a vallott sztoikus tanok diszkrepanciájának, a szerep és egyéniség minden téren megnyilvánuló antinómiájának megvilágításával rajzolja meg a császár portréját, ópium-mámorba és extrém önfegyelmezésbe menekülő, meghasonlott személyiségét, akinek számára voltaképpen nem is a sztoa, hanem a halál hoz csupán megnyugvást.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez