|
ANGYALKACSINÁLÁS Grecsó Krisztián lehetne a modernitás utáni kor tipikus költője, ha verseiben nem lenne olyan erős a látomásosság, a képteremtő hajlam, a helyzetek és érzetek plasztikus megidézésére való képesség. Verseiben több látomás, illetve képsor vetül egymásra, eltérő dimenziókat rétegez össze, hogy kirajzolja idő és tér végtelenség, a jelenvalóság és a nemlét koordinátarendszerét (Kulcsra a zárat; Púposra rakott; Mikor csak esik; Két dolog; Számvetés stb.). Vagyis a maga sokarcúságában, összetett és ellentmondásos mivoltában ragadná meg a világot, ha ez lenne igazi költői ambíciója. Csakhogy nem ez - inkább benyomásokat, érzeteket, effektusokat közvetít: hang- és fényhatásokat, látványelemeket, sejtelemeket, ízeket, színeket, anyagok állagát (Savanyúból édes; Angyalkacsinálás; Mire megfulladna stb.); ezekben a primer érzésekben ragadja meg a helyzetek belső - lelki - rajzolatait. A költő szinte dokumentálja a költői megismerés útját, a látvány belsővé válását, az élmény születését, a materiális tapasztalat spirituális átalakulását. De mintha ezután már nem is törődne többé vele, új képre, helyzetre, más síkra vált át. Mintha félbe-szerbe hagyná a megkezdett verset: az élmény kialakulását, megszületését dokumentálta, a többi - az alkotás, a teremtés, az átlényegítő-megörökítő ábrázolás - már nem is fontos a számára. Például ezt írja: "Ez egy olyan történet, / aminek nem lehet a végére járni" (Ami tulajdonképpen nincs); vagy: "téglasorokat rakni / egy soha ki nem hegyesedő kúpra" (Dokumentek); esetleg: "Hogy mennék a repedt akarásban" (Szellemország). Csaknem minden verse a "repedt akarást", a félbemaradottságot, a törtséget mutatja, mind olyan, akár egy-egy sosem csúcsosodó gúla-kezdemény. Ami Grecsó Krisztián valódi költői érdeme, hogy leírásai, metaforái, olykor szándékoltan leegyszerűsített helyzetei, impressziói, víziói, hallucinációi mégiscsak a teljesség érzetét keltik az olvasóban, aki előbb-utóbb észreveszi, hogy nem is a versek töredékesek, hanem az ábrázolt világ. Nem a költői ambíció csekély, de a költő körüli világ törött cserepeire. |
