GYÁRFÁS Endre
ERDŐTANÍTVÁNY
Gyermekirodalmunk igen jelentős alkotója, Gyárfás Endre
felnőtteknek szóló verseiből állított össze kicsiny válogatást,
amely szintúgy "korhatár nélkül" olvasható - két okból is.
Egyrészt verseinek tárgya miatt, hiszen e líra örök témát, a
természetet, a természeti tájat ábrázolja; másrészt azért, mert
versbeszéde, stílusa, poézise kristálytisztán átlátható és a
magyar költészettörténet patinás hagyományait követő (vagy a
népköltészet vagy a lírai realizmus nyomvonalán halad). Gyárfás
Endre szinte áttetszően természetes verseket ír; darabjai, akár
a hegyi források: tiszta vizűek és halkan csörgedezők, szinte
magától értetődően szólók és evidenciaszerűen tetszetősek.
Pedig alaposabb betekintés után az olvasó ráébred, hogy minden
természeti szépség, valamennyi tájélmény mögött ott húzódik az
intellektus, a lélek, az erkölcs és a bölcselet mélyebb fekvésű
mondandója: a szarvasnyáj futása az elmúlás allegóriája (A
szarvasnyáj, az elvarázsolt), a hegyről való képzelgés, az
emberi tehetség, cselekvési lehetőség határainak fölmérése
(Hegyet álmodtam a síkra), a kanyargó indák látványából
az egyszerű vers szépségének himnusza válik (Kanyargó indák),
Déva várának leírásából szerelmi vallomást transzformál
(Ballada rólad). És ahogy kibomlik ezeknek az átlátszó,
"egyszerű" verseknek mélyebb, összetettebb üzenete, úgy válik
láthatóvá Gyárfás Endre poétikájának sokszínűsége, szabályos
rétegezettsége, kifinomultsága, alakzatainak változatossága,
szóképeinek erőteljessége. Például Berzsenyiről szólva így
sűrít egyetlen szakaszba szubjektív életérzést és kollektív
sorsérzetet: "A bor ha csorran, Berzsenyi háborog, / dühös-
kesernyés füsttel ölelkező / ódát röpít diófa álmos / lombja
alól a helóta-éghez" (Berzsenyi Niklán). Vagy "botanikai
természetű" képei sorában a legváltozatosabb poétika művelésére
ad példát (pl. az Amikor elvadult a kert című
ciklusban). |