|
Heinrich HEINE
A kötet a német és a világirodalom klasszikusának lírai életművéből ad
válogatást; a legjelentősebb versköteteket állítja középpontba. A
Dalok könyve (1827) még a később oly gúnyosan tagadott, ironikusan
emlegetett romantika hatását mutatja, de igen sokat hasznosít a
romantikusok népdalszeretetéből: tömör, frappáns természeti képek,
nyelvi egyszerűség és közvetlenség, balladisztikus kompozíciók teszik
ezt a kötetet a német líra egyik kiemelkedő alkotásává. Az Új versek
(1844) az első kötet utáni darabokat gyűjtötte össze annak idején.
Szemléletesen mutatja azt a folyamatot, melynek során a romantika
jegyeit még magán viselő, de azoktól mindinkább eloldódó táj- dal-
nép- és szerelmi költő új mondandót, új formát, új hangnemet
kísérletez ki fokozatosan - nem utolsósorban a párizsi élmények
hatására. A megőrzött, sajátságosan heinei irónia jegyében formálódik
át a versek szemlélete: a nagyvárosi szerelem élményvilágán túl a
politikai radikalizálódásból fakadó megsemmisítő bírálat, a kispolgári
életforma kritikája jelzi a hangváltást. (Szent szövetségre lépett;
Seraphine; A tamburmajor; Childe harold; A kínai császár). A
Romancero
(1851) és az 1853 és 54-es Versek, valamint a hagyaték darabjai a
világtörténelem korszakait és tájait járják be képzeletben; a
forradalmak utáni depresszió, a tragikus személyes sors mindinkább a
nyomasztó nagy témák, a halál, az elmúlás, a kiábrándnltság gondolati
és poétikai jegyeit sokasítják meg. (Lazarus-ciklus; Marie Antoinette;
Dávid király; Végrendelet; A haldokló).
|
