|
Joseph HELLER
ISTEN TUDJA
Öreg már Dávid király, a zsoltárok szerzője, Góliát legyőzője. Túl
a hetvenen betegen és fáradtan fekszik ágyában, kihűlő testét a
fiatal, ragyogó szépségű szűz, Abiság melengeti. Dávid, a szerelem
bajnoka immár arra is alkalmatlan, hogy ágyasává tegye. Már csak egyet
tehet: elmerenghet élete eseményeiről, már csak bosszanthatja valahai
kedvenc feleségét, Bethsabét, aki miatt hajdan házasságtörésbe esett,
akinek hites urát, Uriást a halálba küldte és akinek gyermekét, az
ostoba Salamont (természetesen azonos a Biblia bölcs Salamonjával)
semmiképp sem akarja közeli halála után a trónra engedni. Fecseg,
mereng Dávid király, se vége, se hossza monológokat mond, zsörtölődik:
ez Heller legújabb regénye. Az író többszörös színtörésben, állandó
szempontváltogatások, tudatosan alkalmazott anakronizmusok szűrőjén
keresztül idézi fel a talán legismertebb bibliai történeteket. Mert
egyrészt - ez derül ki Dávid elbeszéléseiből - semmi sem egészen úgy
történt, ahogy azt a
megírja - de úgy sem, ahogy arra a
későbbi nagyok feldolgozásai utalnak. Michelangelo Dávid szobra az
öreg király szerint szobornak ugyan nem rossz (bár hol van a Mózestől,
pedig hát mégiscsak Dávid lett volna érdemes a jobbik szoborra), de
még csak távolról sem hasonlít. Elhibázták értelmezéseiket Milton és a
többi nagyok is. Másrészt - és ez is kiderül a történetekből - Dávid
valóban nemcsak nagy uralkodó volt és még nagyobb művész-gondolkodó,
de ő az, aki - a történelemben először - rájött, hogy "üres fölötte az
ég", hogy mincs isten. Ez a felismerés, az Úr elleni küzdelem ad
súlyos, tragikusan komor felhangokat obszcenitásokban, frivolitásokban
oly gazdag elmélkedéseinek. Ez teszi a mű stílusát, - amely a
persziflázs, a sokszoros utalások, rájátszások, anakronizmusok miatt
amúgyis felkavaróan sokszínű -, még bonyolultabbá, összetettebbé.
|
