|
Sheila HOCKEN
EMMA MEG ÉN
Sheila Hocken fogyatékos látású családban született, és húszéves
korára már csak a világosságot és a sötétséget tudta megkülönböztetni.
Akármilyen keserves is volt, bele kellett törődnie, hogy vak - s itt
lépett be az életébe Emma, a vakvezető kutya. A közös tanfolyam
elvégzése után Emma segítségével új életet kezdhetett, elköltözött
szüleitől, a maga lábára állt, telefonközpontosként dolgozott, s
valami egészen különleges kapcsolatot alakított ki kutyájával. Aztán
belépett életébe a szerelem, megértő férje mindenben támogatta, s
végül megtörtént a csodának számító nagy változás: egy neves szemorvos
megoperálta, és a bizonytalan kimenetelű műtét pompásan sikerült
visszanyerte - pontosabban, hiszen soha nem látott igazán jól -
elnyerte a látását. A történet csak ilyen kurta tömörítésben hangzik
kissé szentimentálisnak, valójában szinte szenvtelen, éppen
tárgyilagosságával és humorával megdöbbentő beszámoló a vakok
helyzetéről, problémáiról, érzésvilágáról, amelyről a nagy többség, a
látó emberek oly keveset tudnak, s éppen ezért csupa jó szándékból,
lépten-nyomon megsértik a vakok emberi méltóságát. Sheila vakon is
biztosan mozgott a maga világában, a külvilágban Emma igazította el, s
munkáját éppúgy képes volt ellátni, mint magáról gondoskodni, mégis
sokszor találkozott otrombasággal, sőt hátrányos megkülönböztetéssel.
Talán éppen ezért vállalkozott annyi felvilágosító előadásra (még vak
korában), hogy erkölcsileg és anyagilag segíthessen sorstársain, s
látását visszanyerve könyvével is az ő ügyüket szolgálja. Lenyűgöző és
szívszorító, ahogy felnőtt emberként ismerkedik a világ látványával. |
