KALÁSZ Márton

A RÓZSAFESTŐ

Kalász Márton új kötetét mintha hármas hangzatra komponálta volna a költő. E hármasság azonban nem három külön verstípust, versmodalitást jelent, hanem szinte minden költemény rejtett hármasságát, amiben hol az egyik, hol a másik szólam kerül előtérbe, de mindenkor vele hangzik, vele ellenkezik, vele felesel, vagy őt nyomatékosítja a másik kettő is. Az első szólam a regisztrálásé, az epikáé, a gesztusok, helyszínek, figurák szinte verista kipontozásáé. Kalász Márton nemcsak végtelenül pontosan rögzíti a helyszíneket, a tárgyakat, a jelenlévő személyeket (vagy állatokat: pókot, macskát stb.), de mintha élvezetét is lelné a "csak" felidézésben, a minden kommentártól, magyarázattól való mentességben, szabadságban. A másik szólam a kultúráé, költészeté, zenéé, festészeté. Beethoven, Mozart, Goethe, Kormos István, Fodor András és társaik nemcsak megjelennek e versekben, de azok mintegy az ő nevükben is szólnak, a költészet, a zene, a kultúra máig tartó múltját testesítik meg, szinte megha tározzák, miről lehet szólni, mit lehet mondani, mi az, ami még "belefér" a versbe. Végül a harmadik szólam magáé a nyelvé. Kalász Márton persze tökéletesen ura a versnyelvnek, a versmondattannak, ám mégis mindig külön reflektál (visszahajlik) arra. Tematizálja, problematizálja, megkérdőjelezi a megszólalás lehetőségeit is, mikéntjeit is. E hármasság jegyében azután persze különösen tömény, sűrített, minden szavukban többszörösen jelentős költemények születtek, az újabb magyar irodalom nemegyszer makulátlan remeklései (Elégia a városról; "A madár lezuhintja a fölös magot"; La pastorella; Búcsú egy nyelvtől; Futórózsák; De Groot búcsúja Krisztina királynőtől; Hölderlin stb.) - Kiemelkedően jelentős kötet.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez