KÁNTOR Zsolt

ELLENELÉGIA

Kántor Zsolt jószerivel mindent megtesz, hogy korszerűen művelt olvasója vérbeli posztmodern költőnek vélje: az olvasóval is, saját szövegével is dialógusra lép, gyakran idéz vagy rájátszik régebbi szövegekre, beúsztat verseibe egy-egy olyan nevet, mint Heidegger, gyakorta hasznosítja a szövegvers vívmányait, némelyik költeményének olyan címet ad, mint Konstrukció, Rekonstrukció, netán Dekonstrukció, szól - megvetőleg - ideológiákról, helyeslőleg paradigmákról, metafizikai távlatokat villant fel, hogy azután - radikálisan - leszámoljon a grand récit-vel (a posztmodernek főfő bűnbakjával, a nagy elbeszéléssel) stb. Mindezek ellenére nem igazán posztmodern költő! Ő csak játssza - sokszor igen ügyesen és megtévesztően, de mindenkor igen játékosan - azt az attitűdöt, amit az epigonok ma olyannyira szeretnek, Álorcás posztmodern költő, aki igazából nagyon is régi, nagyon is hagyományos költészetet művel - valahol a mélyben.
Kötetének címe roppant találó: elégiák olvashatók itt, posztmodern vagyis "ellenelégikus" álruhában. És az igazi versértő nem is dől be neki, hanem élvezi a csodás dallamokat, a búgó elégiát, a nosztalgikus vágyat, a világra csodálkozás ezernyi, szinte megható jelét a versekben, a szép képeket, a pazar jelzőket, az igazi szívhangokat, amelyeknek sokszor szinte könnyfacsaró töménységét oly elegánsan, olyannyira ironikusan leplezik a posztmodern kellékek (Ön-érzet: múlandóság; Ellenelégia; Sziváránykapu; Kerek erdő; Kakas, tehén, fák; Mérgező éj; Álom stb.). A választott alkotói módszer persze nem "tartható ki" egy egész köteten keresztül: Kántor Zsolt hangja néha megbicsaklik: hol az elégia, hol az ellenelégia nyer teret, és hol igazi (de nem remekbe sikerült) posztmodern vers kerül ki a szerző kezéből, hol igazi (de szintén nem telitalálatú) hagyományos költemény. - Az új magyar líra fejleményeire, egy költő útkeresésére, általában a költői kísérletekre kíváncsi, "vájtfülű" olvasóknak való.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez