|
LOTTE LENYA TITKOS ÉNEKE
A fiatal költőnő verseinek többsége melankolikus monológ: ő
szól szerelmeséhez, ahhoz a fiúhoz, férfihoz, aki elhagyta őt
és aki miatt most annyira szenved. Karafiáth Orsolya meleg
hangon fölidézi az együtt töltött időket, a szerelem
helyszíneit, hangulatait, illatait és legfőképp mindezek kínzó
hiányát (Csopak; Elsüllyedt színek; Szappan, mosópor; Üveggolyó
stb.). Nem tud, nem is nagyon akar (rejtett messzeség; oldás;
ismét Csopak; búcsú a reggeltől; amikor Cseh Tamás koncertje
után kicsit másképp láttuk Budapestet stb.). Az olvasó már-már
egyhúrú, sőt egyhangú költőnek gondolná Karafiáth Orsolyát,
amikor kezd fölfigyelni finom ízlésére, formakészségére, amikor
egyszer csak meglepetten tapasztalja, milyen jól simulnak a
keze alá a kötött, cizellált, olykor rafinált költői formák;
amikor fölfedezi, mennyi szépség, eredetiség van ebben a
szomorkás, melankolikus, elégikus muzsikában, illetve a versek
javában (Tűz, tűz; Egy fecske; nagyapa én és a keleti blokk;
Lotte Lenya titkos éneke stb.). Ez a formakészség hat vissza
azután a versek motivikájára, hangulatára, szélesülő gondolati
mezőket töltve ki. A versek sora egyre mélyebbre néző költőt
mutat, egyre változatosabb és árnyaltabb költői világot tár
föl. |
