KASSÁK Lajos

FEKETE KANDÚR
Elbeszélések, jelenetek, esszék, publicisztika

Urbán László (aki korábban, a névazonosságokból fakadó félreértések elkerülésére, nagyon helyesen, Urbán V. László névformával jegyezte néhány munkáját) hosszú évek óta lankadatlan buzgalommal búvárolja a századelő és a két világháború közötti korszak napisajtóját, folyóiratait. Számos kincset hozott már eddig is a felszínre: kötetben kiadatlan írások sorát Karinthy Frigyestől, Somlyó Zoltántól és a Nyugat első generációjának más nagyságaitól, s bár ezek a közlések nem módosították lényegesen az illető életműről kialakult képet, mégis fontos, hasznos adalékokkal járultak hozzá az ouvre teljesebb megismeréséhez. Mostani vállalkozása hasonló eredménnyel járt; Kassák Lajos újságokban, havi periodikumokban, a Népszava naptára lapjain lappangó írásainak föltérképezése, egybegyűjtése komoly segítséget nyújt ahhoz, hogy határozottabb kontúrokkal rajzolódjon ki a képzőművészetben és az irodalomban egyaránt a magyar avantgárd legnagyobb alakjának tartott alkotó 1945 előtti munkássága.

Az persze már régóta meggyökeresedett irodalomtörténeti értékelés, hogy a prózaíró Kassák jóval kevésbé volt radikális újító, mint a költő vagy a festő, de igazán csak ez a kötet dokumentálja tájékozódásának irányát pályája elején. Különösen az első világháború előtt és alatt született művek érdekesek ebből a szempontból, amelyek arról tanúskodnak, hogy a fiatal írót egyszerre vonzotta Móricz Zsigmond és Szabó Dezső példája: az 1918-ban publikált Egyszerű történet puritán cselekményvezetése, a tragikus végű konfliktus sejtetően is sokat mondó ábrázolása az előbbit, a szikár tőmondatokból felszikrázó expresszív képek az utóbbit idézik. Hasonlóképp elgondolkodtató az 1914-es datálású Fehér hegedű, ez ugyanis szimbolikus tartalmakkal telített, már-már szecessziós stílbe hajló elbeszélés arról, hogy milyen nehéz megtalálni a másokra is hatni tudó önkifejezés eszközeit. Megint újabb lehetőségeket csillant meg a háborús apokalipszist tematizáló Vöröskardos faluk vagy a bérkaszárnyák mélyén játszódó Föltámadt: mindkettő sodró erejű, zaklatott, szilaj próza, olyasféle, amilyenhez hasonlót leginkább a német expresszionista irodalomban lelhetni föl.

A nagyrészt emigrációban töltött húszas évekből egyetlen írás sem szerepel a kötetben, az 1930 és 1945 közötti időszakból előkerült novellák pedig már azt az alkotót mutatják, akit a hamar klasszikussá lett, önéletrajzi "opus magnum"-ból (Egy ember élete) ismernek a legtöbben. Illúziótlanul pontos valóságismeret, a műfaj 19. századi virágkorát idéző, áttetsző szerkezet, határozott vonalakkal megrajzolt figurák és helyzetek jellemzik valamennyit; a balladás hangvételű címadó novellát éppúgy, mint a sorsképletekké sűrűsödő női portrékat (Az öregasszony; Egy asszony élete), vagy az 1929-ben írt regény, az Angyalföld egy kimaradt részletének ható Külvárosi legendát. Akármilyen közeget választ ábrázolása tárgyául az író - falusi szegényekét, városi proletárokét, a középosztályét vagy a művészekét -, sohasem használ sémákat, nem az osztályharcos ítélkezés, hanem a szituációk emberi igazsága érdekli. Külön ciklust alkotnak a könyvben az esszéisztikus és publicisztikai írások (jellege szerint közéjük tartozik az Előszó helyett a kötetet nyitó Költő című kispróza is): ezek a harmincas- negyvenes évek fordulóján keletkeztek, legtöbbjük témája 1989 előtt politikai tabunak számított. Kassák, a meggyőződéses szocialista őszinte elborzadással figyeli, kommentálja a moszkvai pereket (Arccal Moszkva felé), frázisok nélkül ünnepli, hogy szülővárosa ismét Magyarország része - Visszatérő városok (Érsekújvár) -, józan számvetést készít a kisebbségi sorsban éltek szellemi hozadékáról (A felvidéki magyarok kultúrájához).

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez