|
KEMÉNY István
Kemény István hetedik - bennük negyedik verses - kötete a költő
pályáján újat jelez, de korántsem az új magyar irodalom lírai
palettáján. A költő ugyanis elkezdett - nyilván
szántszándékkal, előre megfontoltan - nemcsak régies, de szinte
már biedermeier jellegű költeményeket írni: az egyszerűség, a
meghittség, a bensőségesség, a kis közösség, a család, a
mindennapok himnuszai sorakoznak a kötetben; sétákról, jóízű
együttlétekről, baráti beszélgetésekről, dolgukat becsülettel
végző, szegény és egyszerű, de talpig jóravaló érdi munkásokról
esik szó a versekben, és minderről az igazán soha nem volt
(vagy mesterkéltségbe fordult) igazi magyar biedermeier
hangján, poétikájával (Az eperfa lombja; Apa barátai; Tíz
csillag; A bűnbeesés; Amatőr vándor dala; Kert; A mólón;
Szerelmi téma stb.). Az igazán meglepő a kötetben az, hogy
mennyire magáévá tette, mennyire sajátjává hasonította Kemény
István ezt a hangot, modort, versbeszédet. Szinte soha nem esik
ki szerepéből, olyannyira természetesen az övé. Sőt semmi
szüksége a biedermeier rekvizitumokra, mert nem a múltban
játszódik, nem a múltról szólnak ezek a költemények, "csak" épp
a múlt hangján, "csak" épp a múlt sugártörésében mutatva be és
fel mai tárgyakat, embereket, gesztusokat, szituációkat és
érzelmeket. A kortársi témák, események, szokások, életkeretek
eröltetése nélkül illenek e versek menetébe, hangnemébe,
sodrásába. A futball hazai lezüllése, a második vatikáni zsinat
liturgiai hozadéka, a kresztáblák rajza - mind-mind beleférnek
ez ómódias költeményekbe, és valahogy azt az arculatukat,
"jelentésüket" mutatják, amelyre - úgy látszik - csak Kemény
István figyelt fel. |
