KERTÉSZ Imre

SORSTALANSÁG

A Sorstalanság a legmegrázóbb magyar holocaust-regény. A legjobb magyar elbeszélői hagyományok fontos fejezete: műremek, amelyben egy pusztulásba tartó utazás történetét olvashatjuk, s melyben minden pillanat túlélendő újdonságot tartogat, miközben az utas nyomában szüntelenül ott lohol a fertőzést és lázat lehelő halál. Semmi nem kézenfekvő a regényben, sőt ellenkezőleg, amit megél a főhős és ahogy megéli, az egyfajta furcsa kettősséget rejteget: az olvasó ismeri a megsemmisítő-táborok történetét és dimenzióit, az elbeszélő én viszont nem. Ebben az értelemben nem a holocaustról szól, sokkal inkább a holocaust megtörténésének egyéni és társadalmi feltételeiről, ezért lehet a regény mindenféle diktatúra kritikája, mely elnyomorítja az individuum tiszteletén alapuló társadalmi mechanizmusokat.
Nem kevés viszontagság után 1975-ben jelent meg a mű.

A regény elbeszélője és főhőse tehát egy tizennégy éves fiú, Köves György. Apját munkaszolgálatra hívják be, ezzel indul a cselekmény. Ő maga mostohaanyjával él tovább, s Csepelre jár dolgozni egy hadiüzembe. Egyik nap azonban rendőr szállítja le az autóbuszról, és társaival együtt az egyik téglagyárba kísérik. Nemsokára már népes társaság van együtt, és az összegyűjtött zsidókat Németország felé irányítják. Előbb Auschwitz-Birkenauba kerülnek, de Köves György - több társával együtt, akik mind munkaképesnek bizonyulnak - Buchenwaldba kerül. Itt már munkára fogják őket: kora hajnaltól estig dolgoznak a tábor melletti hadiüzemben. Főhősünk rövid idő elteltével egy másik, kisebb táborba kerül át. Itt betegszik meg, társai orvoshoz viszik, és habár dolgoznia nem kell, szörnyű szenvedései nem érnek véget; sebei súlyosbodnak, halottak közt szállítják egyik kórházból a másikba, és innen szállítják vissza Buchenwaldba, ahol a rabkórházban helyezik el.

A regényben végig a főhős beszél, egyes szám első személyben mondja el benyomásait, a rabok illúzióit, majd a lassú fölismeréseket, a túlélés stratégiáit. Számos jellemző figurával ismerkedhetünk meg, s a fogolyélet jellemző mozzanatai bontakoznak ki a regény lapjain. Köves György a buchenwaldi táborba visszakerülve lassan kezd felgyógyulni, s a kórteremben furcsa események zajlanak körülötte. Az egyik nap megszólal a hangosbemondó, mely a tábor felszabadulását adja hírül. A fiú - több magyar társával együtt - útnak indul hazafelé, s viszontagságos út után Pestre érkezik. Apját nem találja, anyját is elveszíti, s hontalanul, az emlékezésről le nem mondva próbál új életet kezdeni.

Kertész Imre az európai kultúra legmélyebb, esszenciális jellegű realitásaként ismerte fel Auschwitzot, amikor a diktatúrák folytonosságának realitásából pillantott vissza saját gyermekkorának szép és egyetlen Auschwitzára. Szépírói művének nagy strukturális felismerése, hogy Auschwitzból nézve nem látni Auschwitzot, a diktatúrák folytonosságának szemszögéből viszont úgy látni vissza rá, mintha lenne szép emléke. Diktatúrában minden tudattartalom eleve torzított. Kínos felismerés kontinuitást látni ott, ahol mások legfeljebb civilizációs rövidzárlatot, a gonosz megmagyarázhatatlan művét vagy a véletlen munkáját szeretnék látni. Kertész Imre nem Auschwitz prófétája, nem mások helyett beszél. Regénye bizonyos értelemben beavatás a titoktalanná vált világ titkába: Auschwitzba. Személy szerint ő nem választotta, hanem elszenvedte az igazságot. Így csupán tanúságot tehet róla. Ez a tanúságtétel teremti meg saját írói szava igazságfedezetét, hogy a lehetetlent (Auschwitzot) az irodalom által a lehetségesbe emelje: képes volt megmutatni egy belül átélt, de kifelé elmesélhetetlen világot. Ebben áll az ő szabadító tette, s regénye ilyen értelemben egyetemes jelentőségű.
Spiró György írta egyik tanulmányban a regényről: "Valami mást kapunk, mint amit szokványos regénytől, akár lágerregénytől várhatnánk: létfilozófiát, amely szinte már-már az irodalom korlátait is szétrobbantja."

* * *
Hogy a recenzens személyes vallomást is tegyen: Kertész Imrét a Nobel-díj kapcsán fedeztük fel, mi magyarok. A honlapom vendégkönyvi bejegyzésében (2002. október 11.-én) egy kedves látogató azt írta, hogy amikor a média arról tudósított, hogy Kertész Imre irodalmi Nobel-díjat kapott, aznap az én honlapomon találta a legtöbb információt róla, szám szerint 6 művének ismertetését.

1976-ban, egyik délután a kisfiamat babakocsiban "sétáltatva" megálltam egy könyvesbolt kirakatánál, ott láttam meg az addig számomra ismeretlen író, Kertész Imre Sorstalanság c. kötetét. A címe fogott meg, az árára is emlékszem, 34 Ft. Megvásároltam. Elolvastam és azt gondoltam: ez az ember tud valamit a sorsról. Mint az otthontalanság világának képtelen idilljéről, a létezésbe száműzetés lehetséges boldogságairól. Nagyon nagy könyvnek tartottam. Innentől kezdve figyeltem munkásságát, s újabb könyveit is megvásároltam. A nagy múltú könyvtárakban sem találtam róla egyetlen monográfiát sem. 1983-ban Spíró György az Élet és Irodalomban írt egy gyönyörű elemző cikket - és a Nobel-díjig senki sem írt róla semmit. Nem mi, átlagpolgárok, hanem a mindenkori kultúrpolitika a felelős azért, mert csönd övezte munkásságát. A Sorstalanságról is azt gondolták, nem egyéb, mint egy antifasiszta narrativa. Kertész Imre irodalmilag jóformán sehová, semmihez és senkihez sem tartozott vagy illeszkedett a magyar irodalomban. Irodalmi összemérhetetlensége azonban - jellegénél fogva - nem új mércévé (követendő kánonná) vált, hanem - ilyen-olyan kánonokat képviselő kiadói lektorok és műkritikusok szemében - műhibává, melléfogássá, ügyetlenséggé. A sorjázó kérdések, hogy miért kell - a Nobel-díj kapcsán - a magyar közönségnek egy magyar írót úgy bemutatni, mintha egy másik földrészről érkezett volna, hogy miért nem emelhetünk le a könyvespolcról legalább egy vékonyka monográfiát, remélem sokáig nem hagyják nyugodni a közvéleményt, miközben szorongással tölt el annak lehetősége is, hogy mostantól "divatos" író lesz Kertész Imre.

Miskolc, 2002. december 18.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez