KODOLÁNYI János

SÜLLYEDŐ VILÁG

Kodolányi önéletrajzi regényét 1940-ben írta. Élete első húsz esztendejének történetében számot vet mindazzal, ami emberré, íróvá nevelte. Nem pepecsel lényegtelen részekkel, hanem regénnyé, művé formálja egyéni sorsát. Érzelgősség nélkül, tárgyilagosan írja le hajdani önmagát, akkor is, ha lírával színezi a sorokat, ha indulatosak a mondatai, egy befejezett regény eseményeinek vagyunk tanúi. Élete legfontosabb szereplőit e személyes formában is regényalakokká formálja: kegyetlenségében tragikus, erényeiből is ostort fonó, börtönt építő apját; betegségbe, halálba üldözött anyját; tanárait és barátait; parasztembereket és úri rokonokat egyaránt.

A könyv első része lélektani forrásműnek nevezhető: a magyar szépprózában kevesen rajzolták meg hitelesebben a gyermeki magányt, a szeretetéhségei, a világ szépségei felé tapogatódzó lélek vívódásait. Később egyre több lesz a gondolati elem. A fiatalember életútja elválaszthatatlan gondolkodásának állomásaitól. A gyermek kiszélesedő tapasztalás-világa háborúval, forradalmakkal találja magát szemben. Itt válik a pszichológiai regény kor- és társadalmi dokumentummá, hiszen a diákévek zaklatott magyar kisvárosa, egy dunántúli falu világa, a félig nemes, félig polgár Kodolányi család egyszerre tükre és cselekvő részese a történelem eseményeinek. Míg a mű első részében a pszichológiai hitelesség, a táj, az alakok a megragadóak, addig a zárófejezetekben az ifjú sorsa egyre drámaibb jelképpé válik. Egy szétvert forradalom utáni ország mélypontján nem törődik mással, csak azzal, hogy íróként az igazságot hirdesse - s romantikus lázadással kiutat találjon családja süllyedő világából.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez