|
KOSZTOLÁNYI Dezső
A SZEGÉNY KISGYERMEK PANASZAI
Kosztolányi korai költészetének legsikerültebb kötete az 1910-ben
megjelent A szegény kisgyermek panaszai, mellyel lírájának
leggazdagabb forrása fakadt föl: az örök gyermek egyszerű
érzékeléseiből eredő, eleven hangulatiság, a homályos ösztönök és
bizonytalan félelmek szorongása, a rideg felnőtt világtól a gyermekkor
emlékeibe való visszahúzódás vágya, az ártatlanság hamva. Vagyis ahogy
maga írja a ciklus nyitó versében: "cikázva lobban sok-sok ferde kép /
és lát, ahogy nem látott sose még" (Mint aki a sínek közé esett).
Ehhez az életérzéshez és látáshoz társul az impresszionisták
pillanatrögzítő szándéka, a sugallatok megérzékítése, a metaforikus
jelbeszéd, a szimbolizmus jelentéstöbblete. A költő így idézi föl
gyermeksége emlékeit és egykori - immár örök - önmagát, és eközben úgy
tesz, mintha véletlenül talált volna rájuk, elérzékenyül az idő
múlásán, és mellérendeléssel sorolja egymás után tétova emlékeit,
melyeknek végül teljesen odaadja magát (A doktor bácsi; Már néha
gondolok a szerelemre; Mostan színes tintákról álmodom stb.). A tétova
állapotrajzokban passzív örömmel a költő titkokat sejt meg, és ügyel
arra, hogy ezek mások számára is sokat mondóak, fontosak és érthetőek
legyenek. Ezért szinte átvilágítja, irizáló-remegő fénybe állítja
eleven élményként ható hajdani emlékeit (A délutánoktól mindig
futottam; Jaj, az estét úgy szeretem; Mi van még itt?; Milyen lehet az
élet ott kívül? stb.). A századelő magyar költészetének különös
színfoltját jelentő és ritka értéket megtestesítő ciklus.
|
