|
KUN Árpád
MEDARDUS ÉNEKEL
Kun Árpád versei és versprózái két távoli dimenzió között
teremtenek szekvenciaszerű, irizáló-oszcilláló kapcsolatot: a
kozmosz végtelenje és a föld pora-sara között. Ahogyan magáról
írja a nyitó versben: "Az égbolt vagyok, aki átlép / a talaj
felett" (Beszéd felülről), vagyis a költő intellektusa fogja
össze ezt a két, merőben más világot. Megláttatja a biológiai
lét parányi lényében is a halál egyetemes sejtelmét
(Attribútum), és megfordítva: a mítoszi hőst lerántja a porba:
az ő idétlen Ikarusza a sárban ugrándoz (Ikarusz), vagy a
műemlékekben, kultúrhistóriai hagyományokban oly gazdag
városról is a mindenen úrrá lévő romlandóság jut eszébe
(Kolozsvár-Napoca). E két dimenzió azonban töredékeiben,
látványelemeiben, eszmei fragmentumaiban jelenik meg a versek
sorában: elmosódott szélű képek, bizonytalan körvonalú alakok,
érzetek, benyomások, futó hangulatok kaleidoszkópja adja a
versek szövetét, amely darabok nem is igazán versszerűek,
sokkal inkább emlékeztetnek két, egymásra vetített
pillanatfölvételre, égi és földi látvány összemontírozására
(Téglák a körtefa alatt; Egy csiga; Elbrusz stb.). És ahogy a
szellemi lét univerzalizmusa és a köznapi lét tárgyiassága e
képvilágban egymásba játszik, át- és áttűnik, úgy elegyedik a
versek és versprózák szövetében Erdély tájélménye és Párizs
hangulata (Egy házasság utolsó órái), az édeni öröklét egykori
ígérete és a jelen mulandósága (Emberpár), a velencei Szent
Márk tér fenséges képe és az otthoni nokedliszaggató
profanitása (Krónika), netán Ady Endre hajdani Párizsa és a
költő mai Párizs-érzete (Egy nyaram Párizsban; Medárdus énekel
stb.), esetleg a Teremtő Isten mindenhatósága és a bolti lopás
"balhéja" (Affér). Ilyen szélsőségek között vibrálnak a versek,
miközben a költő láthatóan kevéssé törekszik a szó hagyományos
értelmében lírát művelni - saját világérzetét igyekszik
rögzíteni a maga bonyolultságában, összetettségében,
többrétegűségében, mely rétegeket csak a vér - élet és halál
jelképe - választhatja el (Szétválasztás). |
