LADÁNYI Mihály

SE CSILLAGJA, SE HOLDJA

Ladányi az 1956 után jelentkező költőnemzdék egyik legtehetségesebb (és napjainkban méltatlanul keveset emlegetett - tagja. Ez a könyv a költő tizedik kötete, s egyúttal egy művészi pálya két évtizedének gazdag leltára.
Ladányit sokan tartották pesszimistának. Annyi bizonyos, hogy életműve egészében, ebben a tucatnyi kötetet magában foglaló termékeny költői aratásban, nagyobb szerep jut a disszonáns hangoknak, mint a finomvonalú szépség meglelésének. Amit a versben az adott társadalomtól látleletként felvesz: visszataszító jelenségek halmaza, természetesen a tiltakozás jegyében. Hogy egy költő mit lát a világban, nem lehet számonkérni rajta. Azt már inkább, hogy a szorongatott emberség hogy hat vissza benne minderre. Ladányi érzékenyen befogadó és hevesen reagáló lélek. Verseinek összességéből ki lehetne bontani annak a megbántott gyermeknek a sérelmét, akit a mesék indítottak el, de meg kellett ismernie a valódi világot, ahol, mint egyik versében írja, "döglött pávaként nyűvesednek a mesék". Beszél ez a képzetes életrajz a vidékiről, aki a város idegenségébe került; a költőről, aki választott hivatása, vagy inkább elhivatása folytán másoknál jobban érzi az élet szeszélyes, gyakran sziklához csapdosó hullámverését; az emberekről, akiknek ambivalens lénye, az egymással ellentétes külső és belső keserű tapasztalatként ülepedett le tudatában, és önmagáról is, az érdessé ütött, kihívó, elkeseredett, néha lump poétáról: Villon hetykén szomorkás magatartásának örököséről és a vitriolosan emberszóló Martialis - akit különben egy versében meg is idéz - késői pesti rokonáról. Karrierje sajátosan alakult. Versei nehezen vagy egyáltalán nem simultak bele az idillre vágyó világba. 1961-től vidéki hányattatások következtek, amelyek során Ladányi sokszor az élet aljára szorult. Innen küldte légszomjas kiáltásait egy képzelt jövő felé, a rudolftelepi kocsma bádogpultjára könyökölve "beszélte meg" az életet sorstársaival: "E kantinban valami furcsa módon / elönt a sors iránt a hála, / hogy nem lehettem finom, elegáns / és egzaltált bajnoka a szavaknak, / hogy a világ izzadt ölébe esve / vérző ujjakkal kell ma is kiásnom / énekeimet az érdes kövekből." "A világ izzadt ölében" éli át a társadalom "minden másként van" karinthys helyzeteit, s eközben alakul az a groteszk, csúfondáros, de a hétköznapok iránt megrendült hang, amely Ladányi lírájának legismertebb vonása. Magánya, társkereső ösztöne nők felé hajtja, akik egyformán hoznak számára kielégülést és kiábrándulást. És mint bolygó nyugtalansága fölött kifeszített háló, rabságban tartja, vagy kifordítva a hasonlatot, dús zsákmánnyal látja el mestersége. Így "örökkön kóbor tüzekbe vetve" élte lírikus életét, hitet téve arról, hogy túl a vershez szükséges féldecin vagy két féldecin, a legfőbb mozgató benne mégis a "madarak vágya az ég után". Ladányi magáévá tette, szervezetébe szívta fel mindazt a táplálékot, amit a kultúra megteremtett. Ettől kapja meg a hangsúlyt az etikai nehezékű kérdés: "de mit ér mindez, / amikor a te emberi arcod viselik / a gonoszok?"
Árnyalt, kontrasztos világot revelál ez a gyűjtemény - azáltal, hogy a lépésről lépésre követhető, mélyülő-finomodó költői pályaképet láttatja.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez