|
MADÁCH Imre
A 19. századi magyar literatúra olyan óriásának verseit közli a kötet, aki
nem lírikusként emelkedett a magyar irodalom élvonalába, noha költői
munkássága sem épp jelentéktelen. És bár az irodalmi kánon óhatatlanul a fő
művekhez, a drámákhoz méri a lírai darabokat, azért mindenképp érdemes
megismerkedni az életművön belül háttérbe szorult műnem megrostált
termésével. Madách Imrének életében alig néhány verse látott
nyomdafestéket, élete vége felé tervezte két kötetben megjelentetni lírai
munkáit. Az első rész négy ciklusból (Szerelem; Románc és ballada;
Legenda és rege; Tábori képek), a második rész hét egységből
(Benyomások; Jellemzések; Kedvcsapongások; Benső küzdés; Elmélkedések;
Levelek; Epigrammák) állt volna, végül pedig egy ars poetica-szerű
vallomás (Útravaló verseimmel) zárta volna a gyűjteményes kötetet. E
szerkezet hitelesen körvonalazódik e válogatásban, ami azért jelentős
újdonság, mert a korábbi Madách-versközlések midig azokat a lírai darabokat
állították előtérbe, amelyek valamilyen módon összefüggésbe hozhatók a
Tragédiával,
vagyis a filozofikus mondandójú Madách-versek
szerepeltek mindenütt (pl. A megelégedés; Hit és tudás; Éjféli
gondolatok; A nő teremtése stb.). Most azonban hitelesen tükröződnek
költészetének valódi belső arányai; a gondolati versek mellett nagyobb
számban olvashatók az érzelmes, archaizáló-historizáló, mítosz-teremtő
darabok, a románcok, balladák, regék, legendák, vagyis az epikus vázra
épülő költői művek, némiképp Petőfi, Arany és Tompa Mihály
hangzását idézőn, illetve azoknak valamilyen romantikus, elégikus, népies
válfaját testesítve meg. Ezt tovább színezi Madách romantikus hajlama,
bukolikája, szentimentalizmusa, historizálása. Vagyis a versek nem a komor
filozófust, hanem a megkésett romantikus poétát idézik.
|
