Klaus MANN

MEPHISTO

Klaus Mann-nak, Thomas Mann legidősebb, tragikus sorsú fiának 1936-ban megjelent műve karrierregény. Benne egy színész "tündökletes" pályafutását írja le, amely időben a húszas évek forrongó, zűrzavaros társadalmi közegéből a Harmadik Birodalom kegyetlenül egyértelmű világába ívelt. A főszereplő, Hendrik Höfgen modelljéül a kor legfelkapottabb színésze (igazi nevén Gustav Gründgens), színházi intendáns, rendező, Göring barátja szolgált, akinek első felesége Erika Mann volt, s ifjúkorában barátság fűzte a könyv írójához is. Mégsem csupán kulcsregény ez a mű, hiszen hőse életútját bemutatva-megérzékítve voltaképpen tipikus jelenséget ábrázol: a német szellem behódolását a fasizmusnak.

Hendrik Höfgen annak az első világháború utáni talajtalanná vált értelmiségi rétegnek a képviselője, amely a polgári humanizmus alkonyán, életképes eszmei fogódzkodó nélkül maradt; s a különböző művészi és politikai áramlatok között hányódva, az egyéni siker hisztérikus megszállottjává lett. Höfgen - mint ezt Mefisztofelész interpretálása is bizonyítja - bohóc és gazfickó egy személyben, akinek végső soron mindegy hogy az Állami Porosz Színház főintendánsának vagy éppen Hamletnek szerepében tetszeleg, a művészet számára nem több hangzatos címnél vagy bőséges gázsinál, a kommunizmus vagy a nemzeti szocializmus eszméi nem jelentenek többet neki puszta divatnál, az érvényesülés lehetőségénél. Betegesen túlfűtött személyiségének szüksége van a külső kényszerítő erő állandó érzetére, fiatalabb éveiben különös szerelmének, Tebab hercegnőnek, a Fekete Vénusznak állandó korbácsütéseire, később a Hájas (Göring) által képviselt hatalom szorítására. A romlás virága ő minden tekintetben, a borzalmak fölött derűsen komédiázó, a szépséget a szörnyűségesben kereső, az életet valóságos távlat hiányában csak szerepekben élő ember megtestestülése. Pályája a polgári dekadens életérzésnek egyén és társadalom szempontjából egyaránt tragikus zsákutcáját mutatja.

A Mefiszto hagyományos regénytechnikai eszközökkel élve egy harcosabb polgári humanizmus nevében emel szót a fasizmus ellen. Ezzel együtt nem csupán a művészet és a náci hatalom összefonódottságának kegyetlen szatíráját nyújtja, de kritikával szól a polgári humanista eszmerendszer és képviselőik életképtelenségéről is.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez