|
Herbert MARCUSE
ÉSZ ÉS FORRADALOM: HEGEL ÉS A TÁRSADALOMELMÉLET KELETKEZÉSE
Marcuse 1941-ben keletkezett, Amerikában, angolszászok számára
írott Hegel-könyve több szempontból is a legfontosabb újkori (polgári)
filozófiai munkák közé tartozik. Szerzője - az 1968-as diáklázadás
legfőbb ideológusa - egyik, talán legfontosabb "alapműve"; az ún.
frankfurti iskola (Adorno, Horkheimer, Habermas köre) kritikai
filozófiájának, társadalom- és történelemelméletének egyik
legfontosabb kifejtése, a modern Hegel-interpretációk (Lukács György
Hegel-könyvét is beleértve) legjobbja. Felépítését tekintve
"szabályos" monográfia . Foglalkozik a hegeli filozófia keletkezésének
társadalmi-történeti hátterével, a filozófiatörténeti előzményekkel,
részletesen taglalja az ifjúkori írásokat (az elsők között törekedve
arra, hogy ezek tanulságait az érett Hegel gondolatrendszerének
értelmezésében is hasznosítva), majd a nagy művek elemzését végzi el:
A szellem fenomenológiájá-t,
A logika tudományá-t, a
Történelemfilozófiájáét stb. Az elemzések - éppen a Hegelt csak nagyon
kevéssé ismerő angolszász szakközönség kedvéért - mintaszerűen
egzaktak, kitűnően érzékeltetik a művek felépítését, tárgyalásmódját,
jól formulázzák azok mondandóit. De az értelmezés túllép a leíráson,
kommentáron: Hegelből elsősorban a dialektika törvényszerűségei,
valamint a történetiség egyetemes nézőpontja érdeklik Marcusét, az ő
"Hegelje" "nem békül ki a valósággal", dialektikája valódi
forradalmasítóerőt képvisel. Ezeket a tendenciákat bontja ki azután a
Hegel utáni fejlődéssel foglalkozó rész, amely részint a
társadalomfilozófia, részint a szociológia kialakulását, fejlődését
tekinti át. Ezekből a részekből bontható ki azután Marcuse saját,
kritikai társadalomelmélete, későbbi műveinek, az Egydimenziós
ember-nek és az Erosz és kultúrá-nak filozófiai alapvetése.
|
