|
MÁRTON László
ÁRNYAS FŐUTCA
Megkönnyíteni akarván, sokszorosan is megnehezíti könyve
olvasóinak dolgát a "furfangos" szerző. Első eligazításul azt
adja meg, hogy az Árnyas főutca afféle fotógyűjtemény
lesz, (fotó)árnyak gyűjteménye, vagyis portréké, alakrajzoké,
amelyekhez szervesen társulnak majd olyan portrék, amelyek
azonban fényképen nem örökítettek meg. Azután arról esik szó,
hogy tíz év történetét tartalmazza a kötet (hogy melyik tíz
évről lenne szó, egyelőre titok marad), még később
anekdotagyűjteményt látszik sejtetni, azután pedig. Végül is a
szerző a nem éppen terjedelmes mű bevezetését, a hozzá való
használati utasítást addig-addig adagolja, variálja, míg az
olvasó végére ér a munkának. Ám addig igen nagy mennyiségben
olvashat önmagukban roppant érdekes és szellemdús epikaelméleti
fejtegetéseket arról, hogy milyen nehéz (sőt lehetetlen)
elkezdeni, végigvinni, befejezni egy történetet, szereplőket
találni vagy kitalálni stb. Legjobban az az olvasó jár, aki nem
sokat törődik (netán átlapozza) a teoretikus-bevezető
szlogenekkel, és el-elbámul a figurák látszólag csak példaképp
felsorakoztatott galériáján, a harmincas évek kihagyásosan is
intenzív totalitású panorámáján, a nehézségek illusztrálására
felhordott epikai anyagon magán. Ilyen olvasó persze nincs, nem
is lehet, hisz a tenger sok (posztmodern) váz eltakarja a
realista nagyregény vázlatát (és remek epizódjait), az életes
(fotó)felvételek sokasága pedig hitelteleníti a posztmodern
fontoskodást. A mű mégis (és éppen ezért, ezekért) remekmű,
talán Márton László legtökéletesebb (ha nem, is leggazdagabb)
alkotása. - Az árnyas főutca elolvasása az átlag
olvasónak igen nagy szellemi tornát jelenthet, ezért csakis a
"posztmodernben" járatos olvasók fogják érteni-értékelni
igazán.
|
