ZEMLÉNYI Attila

PIROS ARANY

A nyelv elsődlegességét, a versbeszéd mindenhatóságát hívő költők közül való Zemlényi Attila, és ebben még nincs semmi különös. Ő azonban olyan verseket ír, ahol nem az ábrázolat igazodik a verbális formához, hanem fordítva: a lét - és a létben meglátott abszurd - tükre lesz a jelzés, a nyelvi játék, a szómágiától távol eső, de arra azért kissé emlékeztető beszédmód.
A költő jár-kel a világban, szinte semmire nem figyel, de csaknem mindent észrevesz, sőt mindennek a fonákját is meglátja, és mindenhez van egy-egy remek versötlete, mindenről eszébe jut valami frappáns geg, egy-egy nyelvi leleménnyel megformált sor, szókép (Minden hájjal; Hidegindítás; Akácos odüsszeia; Magnéziumfény; Társas játék stb.). Vagyis nem a nagy és fontos dolgokat szövi versbe, még csak nem is az apróságokat, hanem a véletlenszerűen kiválasztott észleletek fonákját, illetve az általuk kiváltott gondolatokat, ötleteket. Zemlényi költészete tehát reflexív líra a javából. Csaknem minden verse csattanóval zárul, ezzel is nyomatékosítva azt a felfogást, hogy nem a kép, hanem az ábrázolás a fontos. Maga is eszerint jár el: az észleletet teljesen átgyúrja a maga szellemén, és ami keletkezik (a vers), az immár független a világ látható, érzékelhető elemeitől, a közvetlen tapasztalástól. Zemlényi tehát - szó szerint öntörvényű lírát művel, miközben nyelvi-stiláris konstrukciói nem egy alkalommal idézik föl a magyar költészet szép és folytatható hagyományait. Költészete nem tagadása a tradicionális lírának, inkább reflexív kifordítása.
- A kortárs poézis iránt érdeklődők tetszésére számító - küllemében is vonzóan szép verseskötet.


Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez