|
Friedrich NIETZSCHE
A TRAGÉDIA SZÜLETÉSE, AVAGY GÖRÖGSÉG ÉS PESSZIMIZMUS
1872-ben jelent meg először a fiatal klasszika filológus professzor, a
későbbi "démoni" filozófus egyik legfontosabb, leghíresebb munkája, A
Tragédia születése. Szigorúan véve ókortörténeti tárgyú szakmunka, a
korában is, ma is kardinálisan fontos kérdés (hogyan született meg a
görög tragédia?) megoldásának kísérlete, de már megjelenése idején
látszott, hogy jóval több szakmunkánál (ilyenként egyébként a korszak
és minden idők egyik legnagyobb klasszika filológusa,
Wilamowitz-Moellendorf zúzta ízzé-porrá kritikájában). Tény, hogy
történelmi-filológiai szempontból nézve A tragédia születése
megalapozatlan hipotézisek halmazának tűnik, hogy szerzője meg sem
kísérli benne alaptételeinek a szakma szabályai szerint való nyomós
bizonyítását, hogy koncepcióként, "megoldási keretként" is messze
eltér és szembenáll mind a múlt, mind a jelen század kutatási
eredményeivel. Csakhogy egy másik síkon, pontosabban egyszerre több
síkon is, alapvető felismeréseket tartalmaz. Mindenekelőtt
vitairatként. Mert, jóllehet formáját tekintve semmiképp sem az,
valójában az egész kis könyv monumentális vitairat, kétségbevonása a
winckelmanni-goethei klasszikus görögség-felfogásnak és nagyerejű
rámutatás egy mélyebb, összetettebb és - filozófiai szempontból
legalábbis - reálisabb görögség-képre. Mert, és ez a legfeltűnőbb,
legismertebb vonása a műnek, Nietzsche benne egy új görögség-képet
posztulál, a fehér márványszobrok, a klasszikus idill mögött felmutat
egy tragikus, a sötét erőkkel állandóan számoló, az apollónival
szemben dionüszoszinak nevezett görögséget is, sőt e két "világ"
egybepatakzásából eredezteti a görögség leginkább létmagyarázó
műfaját, a tragédiát is. A filozófiai kritika viszont éppen ezt a
dualizmust, egyáltalán az őstípusok elméletét, az
irracionális-szellemtörténeti koncepciót támadja, lényegében a mű
megszületése óta napjainkig. Ugyanakkor lehetetlen nem meggyőződni
arról, hogy ami pozitívumot, új felismerést, gyökeresen eredetit a
modern vallástörténet, mitológia-kutatás, archetípus-elmélet hozott,
az lényegében Nictzschének erre a könyvére vezethető vissza.
Bővelkedik persze a mű egyéb felismerésekben is, elsősorban
esztétikaiakban, műfajelméletiekben. Tény, hogy születése óta ókori
kulúráról, görögségről, tragédiáról lehetetlen szólni Nictzsche e
művének ismerete nélkül és - igen sokan látják így - felismeréseinek
korántsem mindegyikét aknázta még ki az utókor. |
