|
SÁNDOR Iván
ÁTVÁLTOZÁSOK KERTJE
Elidegenítően, objektiválva, a távolságtartás sokszorosa
egymást erősítő fogásaival élve számol be Sándor Iván egy
férfi, egy asszony és egy gyerek sorsáról, sorsképletéről. Az
elidegenítésre, a távolságtartásra sokszorosan szükség is van.
Mintha a szerző nem merné, nem akarná, nem tudná az 1944-es
Duna-parti eseményeket csak úgy, az epika szabályai szerint
elbeszélni. Az anyag ellenáll, a célzások, utalások,
körüljárások, allúziók, a téma kerülgetése tűnik egyedül
adekvátnak. Valamint az, hogy iszonyú fegyelemre készteti a
formát. Nagy példák nyomán egy templom, a római Szent Péter
bazilika struktúrája adja azt a szemléleti és kompozíciós
keretet, amelyben elmondhatóvá válnak a valaha történt dolgok,
és azok továbbélései, hatásai, kiirthatatlan, elfelejtve is
virulensen élő nyomai. Amint a szavak és a tárgyak vallanak
saját történésükről, koncentráltan tartalmazva, sűrítetten
magukba foglalva őket, akként egy tavaszi utazás, egy csók, egy
gyermek felkarolása is régi történetek lecsapódása, lényegének,
igazi értelmének megnyilvánulása, megnyilvánítása lehet, és az
is Sándor Iván ezoterikusnak tűnő, szenvtelennek látszó, a
francia új regény elemeit többszörösen felhasználó regényében.
A leírások, a kimerevített képek, a minuciózusan részletes és
pontos elemzések, a szinte tudományosan objektív
szituációrajzok fonalán halad a szerző, halad lassan, nagyon
lassan, kitartva a cselekmény. Egy pillantás, egy
hátratekintés, egy gyors, elfojthatatlan gesztus - ilyesmik
állnak a csomópontban, ilyesmik adják a legfeszültebb
pillanatokat. - Kitűnő, úttörő jelentőségű regény.
|
