|
SÁNDOR Iván
TENGERIKAVICS
Önéletrajzi regénynek is mondhatná az olvasó Sándor Iván művét,
csakhogy igen különös önéletrajzi regényről van szó. Az író nem
folyamatosan adja elő élettörténetét; először bizonyos
emlékképeket idéz föl: anyai nagyapja, nagynénjei és nagybátyja
életéből villant fel epizódokat, ezeket sem időrendben, hanem
valahogy úgy, ahogy azok életének ilyen vagy olyan korában
előtűntek és a reflexió során lassan összeálltak. A felmenők és
a saját életútja így lassan összeötvöződik, de addigra már
beleszól az eseményekbe is, az ábrázolásba is egy harmadik
faktor, a történelemé. Hallatlanul zsúfoltnak kellene
képzelnünk ezt a regényt, de Sándor Iván ért hozzá, hogy egy-
két kitűnően megmunkált mozaikból is az egészet rakja össze.
Nagynénje hollandiai házának berendezése, a nagyapa egy
jellemző fotója, anyja és apja házasságának sztorija, az
ötvenes években a Műegyetem újságját szerkesztő író önarcképe
önmagában is megállhatna ugyan, de mögéjük vetül a múlt századi
pogromok világa csakúgy, mint a századelő "boldog békeideje", a
doni katasztrófa és 1956 árnya. És az író győzi formával: hol
elbeszél, hol líraian felidéz, hol beszámol, hol szinte drámát
állít az olvasó szeme elé, hol pedig esszéíróként, sőt tudós
értekezőként szólal meg (a regénybe a szerző szinte páratlan
ügyességgel és arányérzékkel beledolgozta néhány korábbi,
önálló tanulmányát, esszéjét is). |
