|
José SARAMAGO
LISSZABON OSTROMÁNAK HISTÓRIÁJA Lisszabon ostromáról, Alfonz király idejéről szól Saramago remekbe szabott regénye, arról, hogy miként hódították vissza a keresztes vitézek Portugália fővárosát. Illetve dehogyis szól minderről. A dolog ott kezdődik, hogy Raimundo Silvának, a művelt, gyakorlott szerkesztőnek és korrektornak egy olyan mű kéziratával és szerzőjével kell foglalkoznia, amely Lisszabon ostromáról szól. A korrektor gondolkodóba esik: miképp lehetséges történelmi regényt írni, miként lehetséges egyáltalán a történelem, milyen buktatókat rejt magában az a tény, hogy valaha volt, ma tehát nem létező (és kérdés, hogy valaha létezett-e egyáltalán) dolgokról írjunk. Miközben a korrektor ilyesmin töpreng és töprengéseit részint megosztja a kérdéses mű szerzőjével, illetve magának beszéli el, illetve úgy véli, hogy elbeszéli valakinek, nos, mindeközben a korrektornak élnie is kell, természetesen Lisszabon, amely azonban a benne járó-kelőnek sem tűnik mindig igazán valóságosnak, hiszen hol ilyennek látszik, hol olyannak, a benne flangáló francia turisták például azt hiszik, Spanyolországban járnak. Hogyan lehet hát akkor évszázadokkal ezelőtti dolgokról írni, például arról, hogy a müezzin imára szólítja a még el nem foglalt Lisszabon iszlámhívő lakosait. A kacskaringókban, arabeszkekben, tudatos szálelvesztésekben páratlanul gazdag regény tulajdonképpen izgalmas nyomozás azután, hogy mi a valóság, mi a történelem, mi az irodalom. De, bár esszészerű betétekben fölötte gazdag Saramago regénye, azért korántsem értekezésszerű, sőt nagyonis életes. A korrektorral ugyanis mindig történik valami, sőt olyan sok minden történik vele, hogy nem is igen jut tovább a korrigálni kapott regényben az indító résznél, a müezzin imára szólításánál. Egyszerre mulatságos, filozofikus és önironikus a posztmodern regény. |
