|
José SARAMAGO
VAKSÁG
A portugál író regénye úgy indul, mintha szokványos, pazar
eleganciával megírt horrortörténet, enyhén misztikus krimi lenne. Egy
férti elveszti a látását, megvakul, látszólag minden ok nélkül, ám
talán autója lehet a "bűnös" benne, mert az azt ellopó tolvaj is, az
őt megvizsgáló szemorvos is elkapja a bajt, sőt mindenki, aki
egyikükkel vagy másikukkal akárcsak felületesen is, de érintkezik. A
vakság járványszerű gyorsasággal terjed, és a hatóságok természetesen
úgy lépnek fel vele szemben, mint járvány esetén szokásos.
Vesztegzárat állítanak, internálják az egyre gyarapodó számú vak
férfiakat és nőket. A történet innentől - anélkül, hogy az író
erőszakosan torzítana stílusán vagy elbeszélésmódján - egyre inkább
Camus Pestiséhez kezd hasonlatossá válni. A vakság gyötörte
minitársadalomban az "igazi" társadalom minden gondja és baja, az
emberek egyéni tulajdonsága kiélezetten mutatkozik meg, a határhelyzet
olyan éles fényt vet a világra és az emberi társadalomra, amilyenre
egyedül a modell-leírások alkalmasak. De Saramago nem éri be ennyivel.
A vesztegzár nemcsak az általa sújtott "populációt" gyötri,
radikálisan megváltoztatja az őt létrehozó, önmagát a "vakoktól"
megvédeni akaró környezetet is. Amikor a vesztegzár megszűnik, amikor
a benne élők kiszabadulnak, immár egy egészen más közegben találják
magukat. És innentől a nagy próféciák és nagy ellenutópiák modorában
folytatódik a regény, amely három lépcsőben, szinte egymásból kibomló
három külön regényben rajzolja föl a huszadik század végi nyugati
típusú társadalmak kórképét. |
